Elfogyott a mentatea, morcos vagyok

Valljátok be, hogy hiányzott. Nem élet az élet, ha Eszter nem panaszkodik, kesereg, utálkozik, vagy egyenesen hisztériázik valamin. Naponta. Vagy naponta többször. Itt Nyugat-Európában ugyan minden csupa mosoly, báj és kellem, de az igazi magyar az itt is tud morcos lenni. Úgyhogy készüljön a kedves olvasóközönség, most az leszek! (Disclaimer: Nincs ám semmi bajom, csak még mindig indokolatlanul viccesnek tartom a saját magamon való ironizálást.)

Szóval először is elfogyott ma a mentatea, pedig mint azt mind tudjuk, alig pár napja vettem egy húsz filteres kiszerelést. Ezen felül ráadásul még meg is vagyok egy kicsit fázva. Azt tudni kell édesapám családfői szokásairól, hogy szerinte előbb felöltözünk, aztán ha az már nem elég, akkor fűtünk is. Ennek megfelelően én éjszakánként 16, napközben 19-20 fokhoz vagyok szokva. És ez teljesen rendben is van. Viszont akkor most képzeljük el, hogy mi lehet a szobámban, ha napok óta arra ébredek, hogy meg akarok fagyni. Már múlt héten kértem egy pokrócot, ma kértem még egyet, illetve írtam a karbantartóknak, hogy levegőtlenítsék a radiátoromat, vagy csináljanak valamit, de ez így nem kellemes. Az a rendszer egyébként, hogy a college biztosítja a "background heating"et szobánkénti két radiátorral, amik akkor kapcsolnak be, mikor a kinti hőmérséklet egy bizonyos fok alá esik. Nekem szerintem csak az egyik működik normálisan, lásd még: karbantartók kihívása. Ezen kívül van még egy elektromos melegítő (??), amit az ember bármikor használhat, csak utána ki kell majd fizetnie a költségét. Ja, meg égett por szagot áraszt, ami egy picit rontotta a komfortérzetemet tegnap. A megfázásomból következik, hogy szombat óta nem voltam futni sem, ami szomorú. Az edzőterembe ugyanis még mindig nem mehetünk, mert hiába vagyok itt lassan három hete, még mindig nem jött el az időpont, amikor is tíz perc alatt körbemutogatják, hogy ez itt a súlyzó, ne ejtsd se magadra, se másra, kész, oké, most már járhatsz ide rendszeresen.

Akkor most pedig kritizálom egy kicsit az oktatást. Mint az kiderült 28-an vagyunk már csak, vagyis valakinek sikerült az első két hétben rájönnie, hogy mégsem neki való ez az egész, és távozott. Ezen felül az egyik szupervíziós csoporttársam tegnap kifejtette, hogy ja, ő megérti, őt sem érdekli ám a nyelvészet. Szóval a motiváló közeg adott! Ezen túlmenően pedig tegnap megvolt az első igazi "ezért fizetek én?" pillanatom, mikor is a teljesen összeszedetlen szupervizor (eddig is tudtuk, hogy az) sikeresen késett 10 percet, majd miatta elkéstünk a következő előadásról. Ráadásul komolyan mondom, ha még egy előadás, vagy szupervízió azzal tölt negyed órát, hogy "mi az a nyelvészet?", "miért érdekel titeket a nyelvészet?", "jaj, olyan érdekes, hogy nyelvészetet akartok tanulni, milyen bátor döntés, hogyhogy?", akkor... még morcosabb leszek! Hahó, ez a Cambridge-i Egyetem, még ha nem is érdekelne, akkor is sikerült egy évvel ezelőtt egy sok körös felvételi jelentkezésen hihetően hazudnom azt, hogy de. Akkor ugorjunk már! A másik kedvencem az az, hogy megemlítenek sok-sok érdekes témát, hogy jaj, képzeljétek, a nyelvészet ilyenekről szól, majd ilyeneket fogtok tanulni. Nekem meg mindeközben az jár a fejemben, hogy oké, akkor mondjuk... kezdjük el a tanulását! Jó, bevallom az is frusztrál, hogy közben mindenki folyamatosan arról beszél, hogy ez még az eleje, majd várjuk csak ki, míg annyira bedurvul, hogy vért fogunk pisilni mindannyian a nap 25 órájában. És ezt egy kicsit unom. Most is van munka, de nem beláthatatlanul és teljesíthetetlenül sok. Viszont kezd zavarni a folyamatos érzelmi terhelés, amit az jelent, hogy minden létező forrásból az folyik, hogy "várd csak ki, míg igazán kemény lesz". Ezt mondták a felvételi után is. Ezt mondták az első nap után is. Ezt fogják mondogatni egészen addig, míg le nem diplomázunk? Én szívesen tanulok, meg ha sok a feladat, akkor megcsinálom a sok feladatot, csak közben légyszi hadd ne kelljen azt éreznem, hogy a kaszás mindig egy fél lépéssel mögöttem jár, és persze lehet, hogy most még azt hiszem, hogy megúszhatom, de egyszer - hamarosan - utol fog érni.

Végül szitkozódom egy kicsit az emberek szórakozási szokásain. Szóval a múlt hétvégi építész partin (amin természetesen én nem voltam jelen, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék messzemenő következtetéseket levonni sok, egyébként ismeretlen emberről!) az első embert már az étteremből vitte el a mentő. A második állomáson, ami már tényleg egy pub volt pedig a két vécéfülkéből az egyiket egy eszméletét vesztett hölgy foglalta el, a másikban pedig felváltva... igen, tudjátok mire gondolok. Ráadásul állítólag a kis angolok félelmetesen nem tudják kezelni az ilyen helyzetet, és a helyszínen tartózkodó magyar tudósítónkra (:D) hárult a feladat, hogy mindenkit félig-meddig emberszerű állapotba varázsoljon. Slusszpoén: mindez este 10-11 környékén történt. Én mindeközben azon gondolkodom, hogy hogy lehet, hogy Magyarországon tényleg megtanulnak kulturáltan inni az emberek. Vagy legalábbis egy részük az esetek egy részében kulturáltan iszik, és ha mégis az eszméletvesztésig fajulna a móka, akkor az hajnalban van. Nem, kérem, itt este 9 és 10 között meg kell inni annyit, hogy ne észleljük a külvilágot. Ha már-már visszatetszően szeretnék bölcselkedni, akkor még azt is mondanám, hogy lehet, hogy ez összefügg azzal, hogy itt mindenki pont egy picit fiatalabb, és mindenki most költözött el a szüleitől, és hű, akkor bulika.

Egyébként csak hogy valami pozitívat is keverjek a bejegyzésbe ezúton köszönném meg a szüleimnek (:D), hogy jó liberális szülők voltak, és nem úgy neveltek, mint mondjuk azt Ázsiában szokás. Már egy ideje akarom írni, hogy nagyon látszik egy csomó ázsiai lányon a sztereotipikus ázsiai mentalitás. És ezt nem én találom ki, hanem néha ők mondják saját magukról. Tehát hallottam már olyan történetet, amiben 16 évesen el lett küldve egyedül a lány Angliába, mert "anyukám barátnőjének a fia abba a bentlakásos iskolába járt, majd bejutott Cambridge-be. A szüleimnek persze annyira nem voltam fontos, hogy velem is költözzenek. De végül bejutottam én is Cambridge-be, szóval büszke lehet rám a családom". A másik, akit kiemelnék az az fiatal ázsiai hölgy, aki februárban lesz 20, azaz húsz, kiírva pedig húsz éves, ehhez képest egészen most októberig éjfélkor volt a takarodója. Saját bevallása szerint ezért most nagyon ki szeretné élvezni, hogy a világ másik felén van, és mindent szabad. Na, vajon ki ivott emlékezetkiesésig az elmúlt hetekben, én, vagy ő? Szóval ja, köszönöm anyukámnak és apukámnak.

Ezen a ponton pedig visszaveszek egy kicsit. Disclaimer még egyszer: a fentebbi tényleg el van ám túlozva, nyilván amúgy minden tele van nagyon jófej és értelmes és kedves emberekkel, és nagyon jól érzem magam, csak a panaszkodás egy  létforma. A káromkodás meg önkifejezés, lehet, hogy tudat alatt az is hiányzik. Egyébként tanulok, ami igen nagy részben érdekes. Éééés voltunk bálban szombaton, szóval mesélek arról, mert hát egy black tie esemény mindenkit biztos jobban érdekel, mint az, hogy a nyomorult bluemobile nem képes egy használható SIM kártyát elővarázsolni már majd egy hónapja, én meg innen veszekszem velük (hoppá, csak elpanaszoltam ezt is). Na, de: bál. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy egy cambridge-i bál sem bálabb, mint egy magyarországi gólyabál. Ugyanúgy kiöltözős partinak nevezném, csak itt még egy fokkal durvább a kiöltözés, ugyanis a hölgyek egy része földig érő ruhát vett, az uraknak pedig kötelező volt a fekete csokornyakkendő és minden ahhoz járó ruhadarab. Volt zene, ami nem volt rossz, volt buli, ami nem volt rossz. Újdonsült intenzív alkoholkerülő magatartásomat pedig csak fokozta az, hogy mondjuk 5 fontba került egy koktél. Ez nagyjából önmagában garantálta is, hogy nem ittam másodikat.

Ami érdekes volt az az, hogy volt popcorn és vattacukor, vagyis nem csak, hogy magassarkúban és elegáns ruhában bulizunk, de még vattacukrot is eszünk, mint valami majálison, és persze elkerülhetetlenül nyalogatjuk is az ujjainkat a fél este folyamán. De ez szerintem aranyos volt. Ami még meglepett az az, hogy itt a parti valamiért nem tartott sokáig. Nem mintha nekem most személyesen igényem lett volna hajnali 5-ig maradni, de mondjuk ahány gólyabálon otthon voltam, ott azért egyrészt nagyjából addig maradtam, másrészt jelentős tömegek maradtak nagyjából addig. Itt a bál 9-kor kezdődött, mi fél 10-re már oda is mentünk, folyamatosan verekedtük át magunkat a több száz fős tömegen... majd éjfélkor oszlásnak indult a nép. De tényleg, az egyik pillanatban még 10 percbe telt átjutnom az egyik teremből a másikba, mert akkora volt a népsűrűség, a másikban meg mintha félezer emberrel kevesebb lett volna ott. Mikor mi fél kettőkor elmentünk esküszöm már csak tízes nagyságrendű volt az ünneplő tömeg. Pedig szombat volt. Érdekes. Most pedig jöjjön néhány képes bizonyíték arra, hogy valóban voltak szép ruhás kislányok, meg vattacukor, meg fekete-fehér dresscode.

"Luxy kis sörsátor, Cambridge legszebb épülete" - mondta szakértőnk

Ha fekete-fehér a kép, akkor nem is látszik, hogy nem mindenki tartotta magát a dresscode-hoz

Vasárnap este a Hungarian Society tartott gólyaavatást. Végül nagy nehezen rászántam magam, és elmentem. Bekötött szemmel kellett mászkálnunk Cambridge-en keresztül, egymásba kapaszkodva, autók és pocsolyák között. Ezt nagyjából 10 percig bírtam, és így én már végignézhettem, amint kedvenc fizika olimpikonunk szó szerint kizuhant az úttestre. Mindig jó ötlet ez az avatósdi, nem? A bosszankodó hangnemet megint félretéve egy pillanatra egyébként kellemes volt maga az összejövetel, volt kvíz, meg játékok, meg főként jót beszélgettünk.

A bejegyzés szerkezete mostanra gyakorlatilag már nem létezik, úgyhogy még gyorsan megjegyzem itt a végén, hogy többen kérdezték, hogy nincs-e kultúrsokkom, meg nem nagyon rossz-e nem otthon. És így... nem tudom, nincs? Mármint én nem érzem a nagy kulturális különbséget, amit meg esetleg érzek, az nem zavaró. Szóval igazából szerintem ugyanennyire lenne "rossz nem otthon", ha Szegeden lennék. Csak mondjuk Szegeden sűrűbben látogatna meg mindenki. (Ezt mindenki vegye szolid feddésnek, aki nem látogat meg, aki meg három és fél hét múlva jön (izgike!!!), az meg legyen büszke magára. :))

Ennyire tanulok nagyon!

Ui.: Meg a minap azt mondta, hogy "I'm having a bad hair day". Imádtam. A magyar nyelv akkor lesz tökéletes, mikor végre kitaláljuk, és elterjesztjük a "creepy" és a "bad hair day" megfelelőit.