A nép sűrűbb bejegyzésekért kiált

Valójában csak egy ember, de a jó bölcsész egy elemes mintából is tud messzemenő következtetéseket levonni. Ráadásul most nagyon sok a kép, az pedig mindig indokolttá teszi a blogolást. (Attól tekintsünk el, hogy magukat a képeket már mindenki látta Facebookon.)

Szóval szombaton volt a matriculation photo, teljesen logikusan, hisz a matriculation hétfőn volt, a matriculation dinner pedig kedden. Ó, a hagyományok. A fotó lényege egyébként, hogy az összes elsőévest összeszedik, sorba állítják (oké, több sorba), és készül rólunk nagyon hivatalos fotó, amit hihetetlen pénzekért lehet majd megvenni. De hát megvenni muszáj, különben mit nézegetnénk majd könnyezve 50 év múlva. Ez mindenkinek kellemesen félbevágta a napját egyébként, és azt eredményezte, hogy tanulnunk nem sikerült, talárban fel-alá rohangálnunk viszont igen. Nem is beszélve arról, hogy kicsit sem volt indokolatlan érzés fényes nappal, a hétvége közepén kiöltözni, mikor pedig az köztudottan a pizsamák és a zsiráfos mamuszok ideje.

A legviccesebbel kell kezdeni

A poszt írásának ezen a pontján egyébként kellemes kirándulást tehettem az esti hűvösbe, ugyanis tűzriadó volt. Vagy tűzriadó gyakorlat. Vagy valami tűzzel kapcsolatos szirénázás. De csapatépítő jellege volt a közös hidegben szenvedésnek. És ugyan van egy olyan pletyka, hogy tűzriadó esetén számos fiú kerül elő a különféle Newnhames szobákból, én ezt most nem láttam. Vagy csak mindenki hagyta, hogy a kedves ellenkező nemű ismerősei a tűz martalékává váljanak.

Szombat este volt egy open mic night nevezetű dolog, ami azt jelentette, hogy a Newnham bárjában (ami nagyon barátságos és diákok által üzemeltetett) felléphetett bármilyen produkcióval minden vállalkozó szellemű egyén. Voltak nem Newnhamesek is bőven, és mindenki zenélt, énekelt, avagy mindkettő, megdöbbentően sokszor saját szerzeményeket. És megdöbbentően színvonalas volt. Komolyan, hallgattam, és az jutott eszembe, hogy ez egészen zene. Nagyon úgy tűnik egyébként, hogy az ilyesminek errefelé nagyobb kultúrája van - sokan meglepődtek, mikor megtudták, hogy én bizony semmilyen hangszeren nem tanultam soha játszani. Mondjuk azon is meglepődnek, hogy képes vagyok egy idegen nyelven a) beszélni b) esszéket írni, szóval gondolom 1-1 kultúra fronton. Az este viszont tényleg nagyon kellemes volt. Meg persze az is tetszik, hogy nem kell az ilyenre nagyon rákészülni, csak becsuktam a könyvem, mikor a fejezet végére értem, "lementem" a bárba, majd a dolog vége után kettő perccel már ismét a fonetikával foglalkozhattam.

A thai-ausztrál lány, aki fotózott magyar káromkodásokat kiabált közben, ez talán indokolja az arckifejezésünket.

Vasárnap reggel délben felfedeztem a világ legjobb étkezését: a brunchot. Helyettesíti a reggelit és az ebédet, legitimálja a későn kelést, olcsó, finom, egészségtelen és remek társasági esemény. Mi kell még?
A vasárnapomat egyébként nagyrészt a fonetikával töltöttem, úgyhogy örömmel jelenthetem, hogy nem csak, hogy megírtam az első esszémet, hanem még a jövő heti feladatot is megcsináltam gyakorlatilag. Meg majdhogynem végeztem a tankönyvvel, hurrá. (Jöhet a többi!) Ennek oka egyébként főleg az, hogy olyan ijesztően kevés dolgunk van egyelőre, hogy biztos vagyok benne, hogy hamarosan be fog köszönteni a hatalmas szívás és feladatrengeteg, és szerettem volna minél többet letudni előre abból, amiből legalább tudom mi kell. Jó, meg bevallom valahol szórakoztatott is, és ha már pont túl sok lett volna az elméleti anyag, akkor lehetett különféle sosem látott/hallott hangzók kiejtését gyakorolni a könyv részletes instrukció alapján. Csak néhányszor fulladtam meg majdnem. Ó, és varázslatos ez a cambridge-i sokszínűség, mikor olvastam a thai nyelv egy sajátosságáról, rögtön megkérhettem az angol-thai bilingvis lányt, hogy ejtsen ki nekem pár szót. (Ő nyilván azonos azzal, aki különös affinitást mutat a magyar káromkodások iránt.)

Fontos információ továbbá, hogy levittem a szemetet. Nem, nem kell aggódni, erről nem fogok minden egyes alkalommal beszámolni, ez most rendkívüli volt. Ki van írva ugyanis a konyhában, hogy a saját szemetünkről nekünk kell gondoskodnunk, ne szórjuk be a konyhába. Megkérdeztem a negyedéves (!!) lányt, aki a folyosómon lakik, hogy hol is van az a Coach House, ahol állítólag a nekünk való konténerek vannak. Kiderült, hogy fogalma sincs. Mondom, negyedéves. Javasolta, hogy kérdezzem meg a portán. Elmentem a portára. Elmagyarázták. Visszamentem ugyanarra a helyre, ahol már voltam. És most kezdődik a dolog ámokfutás része, ugyanis a "kétszárnyú fa ajtó" megtalálhatatlannak bizonyult, viszont én mindenhol megpróbálkoztam a bejutással, ami kicsit is emlékeztetett erre. Mint arra pár perc után rájöttem, többek között hosszasan rángattam az igazgatónő rezidenciájának kilincsét. Vasárnap késő este. A diákigazolványomat (ami chipkártyaként működik ugye mindenhol) felhasználva pedig bejutottam valami irodákba, ahol biztos vagyok benne, hogy semmi keresnivalóm nem volt (majd a biztonság kedvéért onnan még benyitottam pár ajtón, mert hát ki tudja, bárhova rejthették azt a szeméttárolót). De nem kell aggódni, néhány szívrohamközeli pillanattal és önmagam teljes megalázásával később végül a szemetet is kidobtam.

Ez után a történet után be kell szúrni egy "szép ruhás kislányok no. 999" c. képet.

Ma pedig voltam előadáson, ami az angol nyelv változatairól szól. Illetve sok előadás fog még erről szólni, mert ez a tantárgy fele. Érdekes volt (aránylag), meg főleg interaktív, az előadó hölgy ugyanis folyamatosan kérdezgetett minket, hogy ki honnan való, meg kinek a kiejtésében jelennek meg a helyi jellegzetességek. Ez mondjuk engem olyan nagyon nem érintett, de hallgatni szórakoztató volt. Érintette viszont azt a szegény fiatalembert, aki bátorkodott feltenni egy kérdést, amit az előadó meg is válaszolt, de után rögtön visszakérdezett, hogy "te francia vagy?". Szegény srác rettentően nem örült ennek, valószínűleg mindig mindenki ezzel jön, és ja, rossz lehet nagyon nyilvánvaló francia akcentussal beszélni. Szerintem nagyon nyilvánvaló brit akcentussal lehet egyedül jó beszélni, de ezt számomra is elrontották valahol a szüleim. (*sóhaj* Nem baj, a cél halál, az élet küzdelem, vagy hogy.) Az előadó hölgy egyébként egy bizonyos ponton belezavarodott a mondanivalójába, egészen konkrétan akkor, mikor felhívtuk a figyelmét a diasoron található hibákra. Ezt követően pedig megjegyezte, hogy hát igen, hiba volt valaki mástól "kölcsönöznie" a diákat, jobb lett volna, ha készít sajátokat. A legjobbakkal is előfordul az ilyesmi, gondolom (?).

A nap további részében befejeztem az esszémet, elküldtem, mindehhez kellően sok szenvedést társítván, de legalább közösen tettük mindezt Meggel, akivel a buttery-ben olvasgattuk egymás esszéjét, és szidtuk a témát. Illetve megpróbáltam nekiállni a jövő hétfőn leadandó dialektuselemző feladatnak, de sajnos azért azzal olyan hatalmas előrelépéseket nem sikerült tennem. Bár már van szoftverem, ami nem csak, hogy lejátssza a hanganyagot, és mutatja a hanghullámokat, de aláteszi a transzkripciót (ez egy magyar szó??) is. Illetve persze fiatal még az este, és főleg messze van a jövő hétfő.

A vacsora fontos tanulsága, hogy egyrészt igen kiválóan lehet együtt hiperventilálni a "viking szakos" (Anglo-Saxon, Norse and Celtic a tisztességes neve, egyedi Cambridge-ben és nagyon érdekes, csak én mindig vikingként foglalom össze) és az idegennyelveket tanuló hölgyekkel arról, hogy milyen érdekes dolog is az etimológia. Másrészt pedig felfedeztem, hogy Angliában megszokott mások háziállatairól érdeklődni. Az rendben van, hogy mindenki megdicsérte ma mind a macskás szoknyámat, mind a macskás fülbevalómat. De ezek után nem csak, hogy megkérdezték, hogy és van-e otthon macskám, de automatikusan tovább fűzték a beszélgetést, hogy mi a neve, és jaj, Artúr, honnan kapta. Nem ez az első alkalom ráadásul. Én nem tudom, Magyarországon valahogy szerintem nincs benne a top15 ismerkedős kérdésben, hogy amúgy mi az állatod neve; vagy lehet, hogy csak az én ismeretségi körömben nem. Mindenesetre azért hatalmas, mélyen gyökeredző társadalmi különbséget sejtek a britek és a magyarok között e téren, szóval javaslom az összes szociológusnak, hogy azonnal álljon rá a kérdéskör kutatására.

Az önreklámozó fotósorozatot pedig mi mással is lehetne zárni, mint a feledhetetlen ugrálós képpel.

Egyébként megjött ma a csekkfüzetem, fogalmam sincs hogyan kell használni, de nagyon angolnak érzem magam tőle.

Egyébként2 ez a végleges órarendem, ilyen óráim vannak és ekkor a legrosszabb heteken. A jobbakon kevesebb.