A végünket járjuk

Nyolcadik hét, hölgyeim és uraim, vagyis az az idő, mikor már nem elég a nyolc óra alvás, mikor már sem a kávé nem segít, sem a délutáni szieszta, mikor az ember már egy hete csak a bejglire, a tévésorozatokra és a karácsonyra tud gondolni. This end is in sight!
Nagyjából két héttel a term vége előtt mindenki elkezdett arról beszélni, hogy mindjárt vége, mindjárt vége, ezt már csak kibírjuk, mindjárt vége. Ami vicces, ha belegondolunk, hogy két hét az a teljes term negyede. De sebaj. Ehhez társul még az, hogy láthatóan egész Anglia karácsony mániás: már október közepén karácsonyi kirakatok voltak, novemberben közepe tájt felkerült a karácsonyi világítás az utcákon, és egy hete rohamosan szaporodnak a feldíszített karácsonyfák is. Az otthoni szokásokhoz képest ez azért kicsit furcsa, de ki tudok egyezni vele. Ráadásul még olyan is van, hogy Bridgemas, ami pontosan egy hónappal karácsony előtt ünnepli meg a karácsonyt, mert hát tűrhetetlen, hogy a rövid termök miatt alig vagyunk itt decemberben. Persze sehol a világon nincsen karácsonykor pont tanítás (gondolom?), de sebaj, azért sajnáljuk magunkat intenzíven, és tartsunk előkarácsonyt november 24én! (Ezt egyébként Oxford is csinálja, csak náluk logikusan Oxmasnek hívják. Lehetne Fordmas is, meg Cammas, de valamiért az érzékeny fülű angolok nem ezeket választották.)

Múlt héten megtört a jég, és ellátogattam egy cambridge-i szórakozóhelyre. Főleg mert a Meg születésnapja volt, aztán azt mégsem hagyhattam ki. Jelentem, nagyjából ugyanazt nyújtja, mint egy magyar szórakozóhely. A zene az egyetlen különbség, ugyanis nagy meglepetésre kicsit változatosabb, mint otthon, ahol leginkább csak az adott fél-egy évben aktuálisan népszerű (UK top 40) számok mennek. Itt viszont volt minden. No azért nem Beethoven, de a 'popzene' kategóriában néha visszanyúltak egészen a 2000-es évek elejéig is, sőt, esküszöm néha a 90-es évekig is. Ami szerintem jó, meg kevésbé unalmas. Próbáltam figyelni, hogy több-e a dubstep, mint otthon, mert ugye azt várná az ember, és ja, azt hiszem több.
Egyébként én őszintén azt hittem, hogy 16 éves koromban egy életre letudtam a "félájult részeg ismerősök életben tartása" projektet. Nos, nem. Eljöttem a Cambridge-i Egyetemre, és komolyan mintha a tizedik osztályos házibulikat élném újra. Nagyon érdekelne, hogy ez kulturális különbség-e, vagy csak véletlenszerűen így alakult az itteni 'baráti köröm' (vagy mim), de azért otthon szerintem nem 19+ éves korában jut eszébe az embereknek először, hogy hmm, jó ötletnek tűnik meginni két üveg igénytelen olcsó bort fél órán belül, jaj hoppá, ez itt a vécé padlója, nem tudok felkelni, valaki vigyen haza. És nem, aki ezt csinálja, az nem ezt csinálja 16 éves kora óta, hanem tényleg csak most kezdi. Egyébként kezelni sem nagyon tudja a legtöbb ember a tipikus helyzeteket (jé, valaki a vécé padlóján ül, vigyük haza, jé, megjelent egy kupac taszító férfi, valahogy el kéne magyarázni nekik, hogy nem vágyunk a társaságukra, hm, valakik a második üveg bort nyitják, lehet, hogy nem kéne hagyni nekik). Akik  képesek életképesen viselkedni ezekben a szituációkban, azok jellemzően nem az angolok. No mindegy, az apróbb incidensektől eltekintve egyébként kifejezetten jól szórakoztunk.

Legalábbis nincsenek a képen üvegek. Kedves volt osztályfőnököm megmondta ugyanis, hogy azzal van a gond, mikor "kislányok üvegekkel pózolnak"

Tanulmányaimat tekintve nem is tudom eldönteni, miről tudnék jobban panaszkodni, arról, hogy a tisztelt professzor asszony továbbra sem ért a tantárgyához, és őszintén nem dob fel, hogy ráírja az esszémre, hogy excellent, vagy arról, hogy abból a két tantárgyból, amiből zajlik is oktatás nem elég a szupervíziók száma/hossza. A teljes szintaxis szupervízió azzal telt a héten, hogy én kérdéseket tettem föl, és a legtöbbre az volt a válasz, hogy "ezt két óra lenne elmagyarázni, majd jövőre". Jó, ezt persze pozitívan is láthatnám, de nem is én lennék, ha nem ragadnám meg a lehetőséget arra, hogy még több dologról panaszkodjak. Ráadásul nem a fantasztikus zsenialitásomnak köszönhetően jutottak eszembe ezek a kérdések, hanem mert feladtak egy halom feladatot, amit az előadás/tankönyv alapján nem lehetett megoldani, így jobb híján elkezdtem keresgélni az interneten, majd belefutottam teljes disszertációkba a témákban, majd levontam a tanulságot, hogy ezt lehet, hogy még nem feltétlenül kell tudnom. Értem én, hogy a pedagógia hazudik (ezt mondta ugyanis Nádasdy Ádám egyszer, és ugye amit Nádasdy Ádám mond az azonosan egyenlő a nagybetűs Igazsággal), de legalább csinálná jól. Nyilván 8 hét alatt nem fogunk mindent megtudni a szintaxisról, mert ha mindent meg lehetne tudni a szintaxisról akármekkora behatárolt idő alatt, akkor nem lenne fejlődő tudomány, vagy mi a szösz. Tehát sejthető volt, hogy az alapokat fogjuk tanulni, meg sok minden le lesz egyszerűsítve. De akkor meg ne tessék már feladni egy nagy halom feladatot, amihez meg igenis több tudás kéne, és mikor a kisdiák (én) elkezd utánajárni a "több tudásnak" (ennek a mondatnak így nincs értelme), és kérdései támadnak, akkor azt a választ kapja a szupervizorától, hogy "szorri, nincs időnk". Jó, nyilván máshol meg olyan sincs, hogy szupervízió. Sőt, oké, azt is bevallom, hogy igazából csak meg vagyok bántva, meg összetörött a szívem, meg vigasztalhatatlan vagyok, mert az a hír járja, hogy a szintaxis szupervizorom februárban elmegy Japánba. És így nem, nem érdekel a tudományos karriered, nem érdekelnek a posztdoktori álláslehetőségeid, azt hittem, hogy életed egyetlen célja az én oktatásom, erre itt hagysz?!?! Legalább a phd-d megszerzéséig maradhattál volna szépen Cambridge-ben... Ja, hogy a phd disszertációdhoz kell valamit kutatni Japánban? Nem hat meg! Biztos, hogy az utódod rosszabb lesz nálad, és biztos, hogy sosem fogok tudni megbocsátani neked!
Nem lehetne elvenni a professzor asszonytól például azt a heti egy (előadásostul kettő) órát, amit vele kell töltenem? Úgysem történik más, csak a német nyelv szórendjéről kérdezget, mert véletlenül tettem egy utalást a holland nyelv (vegyük észre azért, hogy német <> holland, csak a professzor asszony német szakos volt anno százötven éve) szórendjére egy zárójeles részben. Az öt oldalas esszémben. Ami a kreol nyelvekről szólt. Igen, szerintem is megint relevánsnak tetszett lenni. Egyébként a nénivel az a baj, hogy sosincs semmi terve arra vonatkozóan, hogy mit is kéne nekünk tanítani (ez egyébként az a tantárgy, amiben az előadások és a szupervízók úgy a 4. hét környékén kezdtek el majdnem teljesen függetlenek lenni egymástól...), egyszerűen csak az esszéinkkel kapcsolatosan tesz fel kérdéseket. Ez önmagában még nem hangzik rosszul. De egy ötfős csoportnál már problematikus, mert mindenkire kb. 10 perc jut, és mivel a többiek esszéjét nem én írtam, így mikor éppen nem hozzám beszél, kevés a releváns információ. Pláne, hogy nem elméletekről beszélgetünk, mert nem ért hozzá mert le se szarja mert miért is kéne, ha egyszer az volt a feladat, hanem a következő párbeszéd folyik le nagyjából hússzor minden szupervízón:
Ő: Hmmm, érdekes, tudnál erre példát mondani? (rábök egy félmondatra)
Szerencsétlen kisdiák: Ööö, nem igazán?
Ő: Ja, én sem, meg fogalmam sincs mi ez. De nem gondolod, hogy akkor talán érdekes lenne utána nézni?
Diák: Öö, de gondolom érdekes lenne. Egyik könyv sem írt erről, amit olvastam.
Ő: Hmm, érdekes.
Vége.

Hm, ez jól esett. A panaszkodás komolyan endorfint termel.

...

Nos, miután ez a bejegyzés így félig megírva napok óta a piszkozatok (?) között hever rá kellett jöjjek, hogy úgysem fogom tudni befejezni. Szóval még van négy nap, amit túl kell éljek, aztán majd visszatekintve elmesélem mi izgalmas történt mostanában mi történt az elmúlt két pénteken, mert hogy amúgy minden egyéb nap olyan, mint eddig.
Egyébként ma ettünk rendes vacsorát (nagy szó), és voltunk moziban is, úgyhogy lassan mindenképp úgy tűnik, mintha fél pillanatokra lenne életünk az egyetemen kívül is. Csütörtöktől meg aztán pláne lesz. Addig már csak két feladat van, amiből csak egy esszé, szóval hamarosan folyt. köv.

"A jól működő önteltséget az intelligencia indikátoraként kezeljük."

A (Twitterről már ismert) címet elnézve nyilvánvaló, hogy: itt voltak a kis barátaim!!! Ilyet ugyanis csak a Zsolt tud mondani. Vagy ha ez így nem is igaz, az azért biztos, hogy a számos angol lány közül egyik sem nyilatkozna meg ilyen remekül magyarul. Ja, egyébként disclaimer: amikor azt mondom, hogy "a kis", az a szeretet egyetemes kifejezése, nem a lenézésé. Anyukám szóvá tette ugyanis ezt a múltkori bejegyzés után, és ha még neki sem tűnt fel az elmúlt mintegy fél évben, hogy milyen kontextusban használom (használjuk!) azt, hogy "a kis", akkor nem feltétlenül várhatom el a nagyvilágtól.

Szóval az elmúlt több, mint egy hét igen mozgalmasan telt. Rájöttem például, hogy kiválóan tudok kávézóban tanulni, ami többek számára meglepő, némileg egészségtelen, meg főleg drága - de legalább eredményes. A varázslatos oktatásommal kapcsolatos problémáim nagyjából változatlanok. A múlt héten a legjobb szupervizorom kifejtette, hogy ne ijedjünk meg, ha tele van az esszénk javításokkal, ő legalább segíteni akar nekünk, és tudja, hogy sok már szupervizor csak ráírja, hogy "well done", aztán azt hiszi a diák, hogy minden rendben, nincs hova fejlődni, és meglepődik a vizsgákon. Majd ezek után sikerült olyan visszajelzéseket kapnom (persze nem tőle!), hogy "kiváló esszé" (zéró igazi kommentár magán az esszén), illetve (ezt egy harmadik embertől) "nagyon-nagyon jó, nem is igazán tudok róla mit mondani". Most minden szerénykedés és burkolt önfényezés nélkül azért nem hiszem, hogy ilyen fantasztikus lennék. Egyszerűen csak nem kívántak javítani a leadott dolgokon, mert végül is nem ezért vannak fizetve, á. Az egész még inkább frusztráló, mert ez a két szupervizor nem csak, hogy rendes visszajelzést nem ad, de utána a szupervízión magán sem nagyon zajlik semmi. Ma például elő kellett adnom a "kiváló esszém" tartalmát. Köszönöm, ebből nem okultam. Ahogyan abból sem, hogy a kedves professzor asszony minden második mondata az volt, hogy "hm, ez nagyon érdekes, de nem tudom a választ". A probléma csak az, hogy ez nem a gimnázium, ahol ha a tanár rossz is, legalább ő állítja össze a számonkérést. Itt a vizsgán nem az lesz a kérdés, amit a néninek eszébe jutott elmesélni, hanem a tényleges tananyag... amiről pedig nevezett néni olyan sokat nem árul el. Egyébként nem az van ám, hogy elment a maradék józan eszem is, és azt hiszem van jogom random kritizálni cambridge-i oktatókat, egyszerűen csak van két fantasztikus szupervizorom, akik megmutatják miről kéne szólnia a dolognak, és akkor ahhoz képest sajnos nagyon is látszik, hogy mi az, mikor felesleges volt átmenni az út túloldalára. Viszont jó hír, hogy legalább vége a szociolingvisztikának, ami egyrészt előadóváltást jelent, másrészt végre elkezdünk a szupervizorom tényleges szakterületéről tanulni, gondolom azért arról több mondanivalója lesz majd. További jó hír, hogy két hét van hátra, és addig is a tantárgyak/oktatók fele még mindig igen-igen jó. Panaszáradat vége.

A pub kvízen múlt héten megnyertük ismét a legjobb név kategóriát és az ahhoz járó rengeteg csokit (This is not the greatest pub quiz name in the world this is just a tribute - popkult utalás, ráismerni szabad). Majd ma ismét megnyertük (I quizzed a girl and I liked it - Katy Perryre talán még kevésbé illik bármiféle "kult", bár ki tudja), sőőőőőt a tényleges kvízt is megnyertük ezúttal, dicsőségünkre szóljon: három csapatból. Szóval csoki is volt, meg 20 fontnyi italkupon is, ami pont jól jön Meg születésnapjára. 

A múlt hét izgalmai közé tartozik, hogy segítettem a college anyukámnak a szupervíziós feladatát megoldani. Ja, hogy ennek fordítva kéne történnie? Igen ám, de ő ugye másodéves nyelvszakos, és kitalálta a kedves tanszék, hogy akkor most dobjunk be random két hétnyi nyelvészetet, hátha megszeretik, és specializálódnak benne. Csak persze előadás nem volt, szupervízió nem volt, a feladatot ellenben le kellett adni (nagyon meg fogják így szeretni nyilván). Meg sem lepődünk, kérem, ez csak a szokásos cambridge-i "tanítsd meg magadnak" módszer. Egyébként kiválóan elszórakoztunk a feladatokon úgy, hogy ő a nyelvészetről nem tud egy szót sem, én pedig spanyolul (amilyen nyelven az egész volt). 

A hétvégén zajlott a Cambridge IV, ami a világ egyik legrangosabb vitaversenye, amit én kihagytam, mert azért csak van, ami prioritást élvez az életben. Elmentem viszont a pénteki nagyon sok workshopra, ahol még a szokásosnál is több világklasszis vitázó tartott sok érdekes dologról előadást - ez egyrészt nagyon jó volt, másrészt most egy hétig minimum nem akarok vitaworkshopot látni. Itt volt továbbá szintén pénteken hazánk egy jeles államtitkára valami innovációs bemutató akármicsoda miatt - de a lényeg: eljött beszélgetni a magyar society-vel arról, hogy miért is nem kapunk mi munkát otthon (?!), miért nem fogadják el az angol mesterdiplomát (?!), és egyáltalán, mivel lehetne rávenni minket arra, hogy hazamenjünk az egyetem elvégzése után. Voltak ígéretek mindenféle ösztöndíj- és gyakornokprogramokról... de sajnos összességében bár a kezdeményezést méltánylandónak tartom, maga az esemény kicsit kiábrándító volt. Meglepő módon egyébként nem elsősorban az államtitkár úr mondandója miatt, hanem mert a cambridge-i magyar diákok egy része hamar átfordította a beszélgetést az azon való rinyálásba, hogy nekünk bizony nem lesz állásunk otthon, hát hogy is mehetnénk haza. Kicsit az volt az érzésem, hogy többen összekeverték a munkanélküliséget azzal, hogy alapvetően rosszabb az életszínvonal ott, mint itt, és kicsit talán kevésbé ájul el minden munkaadó azonnal a Cambridge felirattól egy diplomán. Ezen viszont nyilván nem fog egy darab politikus egy maréknyi huszonéves kedvéért saját kezűleg változtatni. Szóval ha sikerült volna konkrétan és probléma orientáltan beszélgetni, akkor én láttam volna a dologban a potenciált (persze lehet, hogy még van is, hisz "hosszú távú együttműködésről" van szó), de így, hogy csak általánosságban picsogtunk (márelnézést) nem feltétlenül volt értelme. 

Vasárnap volt az úgynevezett hustings, vagyis a JCR (a mini college HÖK) bizottsági tagjainak (??) megválasztása. Voltak manifesztók (meg olyan is, aki kommunista kiáltvány paródiát csinált belőle), beszédek, kérdések, majd hétfőn szavazás, és mostanra már eredmény is. A tanulság ismét az, hogy hihetetlenül komolyan vesznek itt a jól funkcionáló diák-érdekképviseletben nagyon sok dolgot, ami otthon közel elképzelhetetlen lenne. Folyik a kampány a kevésbé elborzasztó kicsit alacsonyabb lakbérekért, de sokat beszéltek a diákok mentális egészségéről is (kéne egy "iskolapszichológus", csak a college nem szeretne rá pénzt adni), ráadásul még addig is elmentek, hogy le kéne cserélni a tűzajtókat, mert így nem lakhatnak tolószékesek a college-ban. Nem mondom persze, hogy itt mágikus úton mindenre rábólint a vezetőség, és folyik a csapból a font, de nagyon jó volt látni, hogy a diákság egy csomó dologgal igen komolyan foglalkozik - még akkor is, ha engem nyilván egyik problémakör sem érint igazán, mert egyelőre még sem pszichológushoz nem szeretnék menni, sem évet halasztani nem tervezek. A pozícióknak egyébként csak a felét választották újra most (így a bizottságnak mindig csak a fele új, ami okos rendszer), a másik fele majd a következő termben - szóval akkor lehet majd izgulni, hogy lesz-e belőlem international officer (meg akarok-e akkor még egyáltalán indulni majd). 

Édesapám jelezte, hogy írhatnék arról milyen kérdések is vannak a University Challenge-ben, mert attól még, hogy kvízműsor, bármi lehet. Szóval elmondom mi volt az az igen kevés kérdés, amire véletlenül tudtam a választ. Volt kérdés, amiben mutattak egy családfát egy regényből, és ki kellett találni a hiányzó szereplő nevét - lévén a regény a Büszkeség és balítélet volt, eddig még terjedt az irodalmi műveltségem. Mindig van zene és kép kör, és tegnap sikerült mindkettőnél szerencsésen eltalálnom a választ: felismertem például egy rekviemről, hogy Dvorak szerezte (haha, jó vicc, igazából csak megmondták, hogy "cseh zeneszerző", és az alapján tippeltem), egy képről pedig, hogy Toulouse-Lautrec festette. Utóbbinál azért jelentős könnyebbség volt, hogy az én édesapám kedvenc festőjéről van szó (asszem); a ráépülő kérdésekben pedig impresszionista festményeket kellett felismerni. Ez ugye három kérdés... a nem tudom, több százból? Nagy részük egyébként a kémia-fizika vonalon mozog, szóval meglehetősen esélytelen vagyok, bár van, amihez a nyolcadikos kémiatudás is elég lenne - már ha eszembe jutna bármi is valaha tíz másodperc alatt. A legizgalmasabb kérdés tegnap szerintem az volt, amiben három metrómegálló neve alapján kellett felismerni európai fővárosokat. Másodpercek alatt, természetesen. Továbbra is ajánlom, hogy aki érez magában elég kapacitást brit kvízműsorok nézésére, az tegye meg, nagyon szórakoztató.

Most pedig ha sikerült túlélni/átgörgetni a fentebbi bejegyzést, jöjjenek... a hétvége képei! Megnéztük a college-ok nagyjából felét, ittunk csoki felest (ez magyarul nem hangzik olyan jól), ettünk fudge-ot, én pedig sokat beszéltem magyarul. Egészen meglepő volt egyébként, ugyanis én végig azt hittem, hogy folyton magyarul beszélek, hiszen valakivel folyton csetelek/emailezek/skype-olok. De most, hogy tényleg magyarul beszéltem két napig rájöttem, hogy azért igazából nem. A fénypont az volt, mikor fél percig gondolkodtam azon, hogy is mondjuk magyarul, hogy hemisphere. Majd rájöttem, hogy földteke. Majd RékaZsolt rosszalló arckifejezését látva leesett, hogy valószínűleg nem földteke. És ekkor azt hiszem elárulták a megoldást. Mikor elmeséltem Megnek a történetet ő nemes egyszerűséggel kinevetett. Ja, és egész hétvégén nagyon menő volt, ahogy az összes belépőt megúsztuk, mert ugye egy diákigazolvány három embernek jelent belépést mindenhova (ahova a turisták sorba álltak, haha).

Képek (ha nem tetszik, a Réka fényképezőgépét tessék hibáztatni).

Nyissunk valami igazán széppel... janem. Szóval ez a szobám, eddig nem is volt róla kép. Ha valami rendetlennek tűnik, akkor azt a kedves vendégek követték el, nyilván nem én!

Ezt már azt hiszem láttuk. Az idő szép volt, éljen a november.

Az ultimate kötelező turistafotó (fűre lépni tilos, khm)

Ez a King's Chapel mennyezete, szerintünk nem csúnya. Ajánlom anyukámnak, egyébként.

Sajnos életünk közös képe már elkészült két éve Erdélyben, de ez sem olyan rossz. Háttérben a Sóhajok hídja.

Réka a Sóhajok hídján -  és nem azon, amelyiket a BME-n rajzolja folyton.

Jesus College, a hely, ahol a legjobb szupervízióim vannak. RékaZsolt megszavazta a top 3 college egyikének (a Selwyn és a Newnham mellett). A ló némileg indokolatlan.

The Eagle, avagy a pub, ahol Crick és Watson bejelentették, hogy felfedezték a spanyol viaszt. Tömeg volt, így nem ültünk be, de megnéztük a roppant izgalmas emléktáblát.

A Newnham könyvtárába szigorúan tilos vendégeket bevinni. Azt nem tudom fotózhatnak-e a vendégek, ha már egyszer mégis bejutottak valahogy.

Ui.: Vettem Newnhames pulcsit. Most is az van rajtam. Életem teljes hátralevő részében rajtam lesz, úgy döntöttem. So fluffy I'm gonna die!!!

"Hogy látod most, hetente fogsz blogolni?"

És még csak azt sem. Igazán sajnálom, közbejött a... tanulás? Ráadásul valaki utalást is tett arra, hogy úgyis csak anyukám olvassa a blogomat, és ez elkedvetlenített, hiszen anyukám egyébként a nap 24 órájában szkájpolni akar, és nyilván mindenről azonnal értesül (kivéve amiről nem, haha).
Szóval ha valaki nem ért egyet a fentebbivel (mármint hogy csak anyukámat érdeklem), az legyen olyan kedves jelezze mondjuk azzal, hogy küld egy kiló Túró Rudit a címemre (Newnham College, CB3 9DF).

Tehát eltelt egy hét, történt egy csomó minden. Nevezetesen tovább frusztrálódtunk azon, hogy szervezetlen az oktatásunk. Az egyik tantárgyból ugyanis el van csúszva a szupervízió és az előadás egymáshoz képest, vagyis folyamatosan olyan esszéket adunk le, amiknél fogalmunk nem volt a témáról, elolvastunk egy kupac könyvet, lett valami fogalmunk a témáról, megírtuk... majd azon az előadáson, amin le kell adnunk véletlenül pont a kérdéses téma jön szóba. Tehát: 1) sokat szenvedtünk egyedül, míg rájöttünk valamire 2) unalmas az előadás, mert már mindent kiszenvedtünk addigra. De ez egyrészt (főleg) csak egy tantárgy, másrészt pedig a múlt hét elején volt intenzív a bosszankodás, azóta valahogy minden leadandó jó volt (aránylag). Meg izgalmas. Ezt szerintem így konkrétan eddig még nem mondtam, de alapvetően nagyon izgalmas, amit tanulok. (Szabad ideképzelni sok megható mondatot.) Arról még tudnék panaszkodni, hogy egyáltalán nem kielégítő a feedback, amit pár tantárgyból kapunk, és fogalmam sincs, hogy a "very good attempt on a most difficult topic" az most tényleg nagyon jó, vagy tényleg próbálkozás. Viszont hagyni kell valami panaszkodnivalót a későbbi bejegyzésekre is.

Ilyet csinálok, mikor nem esszét. Nagyon tudományos. Viszont múlt heti, szóval még nem X'-bar theory fák, jaj a Chomsky meg ne lássa, hogy ezt töltöm fel a blogomra.

A múltkori bejegyzésben a Fazekashoz hasonlítottam Cambridge-et annyiban, hogy vannak a nagyon-nagyon jó oktatók, meg a nem jók, és értetlenkedik az ember, hogy az utóbbiak mit keresnek itt. Viszont amiben más (jobb!) a légkör itt az az, hogy a diákok viszont mint okosak, érdeklődőek és motiváltak. Jó, ez egyrészt nagyképű, másrészt nyálas, harmadrészt meg a szaktársaimon kívül mindenkivel aránylag keveset beszélgetek a tanulásról, szóval fogalmam sincs ki mennyit tanul és hogyan. Viszont: a Fazekasban sem azzal volt a gond azok lógtak ki azok nem lettek a legjobb barátaim izé, ezt nem tudom polkorrekt módon megfogalmazni, de a lényeg, hogy nem arról beszélek, aki nem volt csillogó értelmiség. Hanem azok lógtak ki etc, akik úgy érezték, hogy ők nem csillogó értelmiségek, nem fognak diákolimpiát nyerni, és ezt időnként mérhetetlen kreténséggel kívánták kompenzálni. Több ember elérte azt a pontot, hogy már csak azért mondott tájékozatlan, szándékoltan buta, vagy jó esetben ráadásul beszűkült dolgokat órán, mert szerinte az volt az ő menő imidzsének a része, hogy ha már okos nem lehet, akkor majd látványosan és aktívan buta. Persze ez most túlzó, mert azért alapjában véve a Fazekasban is mindenki helyes, kedves, rendes és okos volt (ennél a tagmondatnál látom a fél baráti körömet visítva nevetni), de tény, hogy Cambridge-ben eddig egyetlen egy darab emberrel nem találkoztam, aki bármilyen mértékben kilógott volna. Ami furcsa megállapítás, mert amúgy nem érezzük magunkat olyan extrának, vagy kiemelkedően okosnak, vagy elitnek, vagy nem tudom. (Pont tegnap beszéltem Meggel, hogy itt elvileg most minden ismerősünk nagyon szpesöl, meg mi is nagyon szpesölök vagyunk, aztán közben meg egyáltalán nem.) Bonyolult, na. Az egészen egyébként el sem gondolkodtam volna, csak az én legkedvesebb druszám megkérdezte, mikor az oktatás színvonaláról panaszkodtam, hogy és a diákanyag színvonala is kifogásolható-e, és igazából az nem. (Leszámítva persze azt, hogy mindjárt még egy ember itt hagyja a nyelvészetet, de szerintem már így is legalább öt önellentmondásba kevertem bele magam egy bekezdésen belül, szóval hagyom a témát.)

Egyébként most van a week 5, ami arról híres a Cambridge-Oxford tengelyen, hogy olyankor van a week 5 blues. Ami az ötödik heti depressziót jelenti, ugyanis már több, mint egy hónapja megy a tanulás, de még nincs vége, és sokaknak szokott ez a mélypont lenni, amikor kilátástalannak tűnik az élet, és értelmetlennek az, hogy nem a Manchester Metropolitanre járunk (vegyük észre, hogy már brit példákat használok a Kecskeméti Főiskola és a NYME helyett). Ezt én örömmel jelentem, megúsztam. És nem csak azért, mert kedves böltschész szaktárschamtól pont a week 5 első napján (csütörtök, ne feledjük) kaptam egy Budapestes képeslapot, ami egyrészt mókás volt, másrészt szerepelt rajta, hogy reméli nem ért még el "az ötödik heti kékség" (vagy valami hasonló). Hanem azért az is hozzájárult a depressziómentességemhez, hogy valóban az a két hét volt a legrosszabb, mikor négy-négy szupervízióm volt. Szóval csak attól, hogy jaj, már ötödik hete tanulunk nem estem kétségbe, mert a munka maga teljesíthető volt. Asszem.

A szociális életem köszöni, virágzik. Voltam kávézni egy kedves volt évfolyamtársammal (kezdi értelmét veszteni a kedves szó, ha mindenkit azzal jellemzek...), mely találkozó hozadéka többek között, hogy már tudok egy remek kávézót a közelben. Néztünk továbbá Meggel University Challenge-öt a college egyik JCR-jában (plazmatévén, mert nyilván pénz az továbbra is van). A University Challenege egy angol kvízműsor, nagyon jó, már régóta követem... YouTube-on. Úgyhogy végre megvolt az első "élőben nézem az angol tévét, te jó ég, nekik tényleg lemegy adásban az, amit mi éjjelenként torrentezünk" élményem. Mindenkinek ajánlom a műsort egyébként, aki szeret műveltségi vetélkedőket nézni, vagy egyetemistákat nézni, vagy szép brit akcentusokat hallgatni, vagy esetleg csak nagyon tájékozatlannak érezni magát fél óráig. (Az átlag halandó epizódonként olyan 1-2 kérdést tud megfejteni a nagyon-nagyon sokból.)

Kedden bonfire night volt, ami tűzijátékot és egyéb örömöket jelent Guy Fawkes emlékére. Nem mesélem el, hogy ki az a Guy Fawkes, mert fájdalmasan hosszan tanultunk róla anno angol órákon, de az egész móka nagyjából olyan, mint az augusztus 20-i tűzijáték, csak novemberben. Egyébként igen integrált része a kultúrának itt, nagyon sokan ütköztek meg jelentősen azon, hogy Magyarországon nekünk nincs november 5-én bonfire night. Aztán olyan fél perccel később rájöttek, hogy mégis minek örülnének bármilyen más országban évente egy angol embernek. Valakivel azt is megbeszéltem, hogy szerintem jobb augusztusban tartani az országos banzájt, mert akkor mondjuk nincs hideg. Mire az illető azt válaszolta, hogy de novemberben korán sötétedik, és hát a sötét az szükséges a tűzijátékhoz. Erre sajnos felvetettem, hogy jó, de augusztusban meg kilenckor van sötét, ellenben nem kell télikabátban ugrálnom pocsolyából pocsolyába. Éééés... ezt követően nem oldottuk meg az összes nemzetközi konfliktust, pedig biztos vagyok benne, hogy a tűzijáték optimális időpontja mindegyiknek az alapja. (Ebben a bekezdésben trükkösen elrejtettem azt az információt is egyébként, hogy most már néha tényleg esik az eső.)

Nagyon egyedi. Nagyon angol. Pont olyan a tűzijáték, mint mindenhol máshol.

Ez volt a bonfire, meg az emberek, akik belesétáltak az amúgy nyilván tökéletes fotóba.

Ez nem feltétlenül a legőszintébb mosolyom, de a többi kép életlen volt. Alul látható egyébként a toffee apple, vagyis a cukormázas alma, aminek fogalmam sincs mi a magyar neve (aki tudja, írja meg!).

Szerdán voltam debate-elni (igen, kezdek átváltani kronologikus mesélésre, de az egyetlen ember, aki ezt kifogásolta szerintem már úgysem olvas rendszeresen, haha), vagyis egészen konkrétan megtanulni bírózni (tudom, tudom...) a jelenlegi Európa-bajnoktól. A workshop része volt, hogy a legprofibbak előadtak egy mintavitát, amiben (mint utóbb kiderült, meg egyébként nagyon nyilvánvaló volt) minden csapatnak volt valami debate bűn feladatul adva, hogy aztán a kis képződő bírók hosszan küzdhessenek azzal, hogy milyen döntés hozható mégis egy olyan vitában, amiben mindenkinek világszínvonalúan lehengerlő a stílusa, és még a szemetet is el tudja adni tökéletes érvként, de közben meg valójában iszonyatos stratégiai hibákat vét, meg nem is nagyon mond semmi tartalmasat. Különösen szórakoztató volt a másik jelenlegi Európa-bajnokot látni, amint gyakorlatilag vigyorogva ugrált örömében, hogy hátba szúrhatja a nyitó csapatot, és központi érveként sütheti el azt, hogy "mindenkit megfenyegetünk a halállal, és ettől jó lesz" (sajnos meggyőző és logikus volt az ő előadásában, pedig tényleg ez volt az alapgondolat). Ó, volt itt minden, kérem, a miniszterelnök nem definiált semmit, a záróbeszélők egyrészt ejtették a partnerük teljes ügyét, másrészt vagy egy új érvrendszert prezentáltak, vagy az ellenfél szar embernek nevezésére építettek öt percet... és gyakorlatilag ugyanez a társaság a hétvégén hihetetlenül alázott az Oxford IV-n, és az elmúlt évek legsikeresebb cambridge-i vitateljesítményét hozta. Én meg azon szomorkodtam, hogy nem voltam Bécsben a sok (!) magyar vitázóval. Mit nekem Oxford IV, ha lehetett volna Bécsbe menni.

Csütörtökön (jó, ez már hivatalosan is így lesz strukturálva) voltunk formal hallon a Newnhamben. Az étel remek volt, a felszolgálás remek volt, talárban és csipke koktélruhában parádézni a saját lakhelyemen egy átlagos hétköznap estén szintén remek volt. De? - kérdezheti a szkepticizmusomat oly jól ismerő olvasó (mint azt megállapítottuk ez ugye az anyukám). Szóval az egyik lány meghívta három kedves úriember ismerősét. Ezzel önmagában még nincs gond, a zárdába is kellenek néha látogatók. Viszont én igen nehezen viseltem az úriembereket, főleg mert nem voltak sem kedvesek, sem úriemberek. Szóval az angol magániskolába járt ficsúr, mint azt most megtudhattam remekül foglalja magába az éretlen tinédzserfiú és a "jaj, véletlenül franciára váltottam beszélgetés közben" imázst. Ráadásul ugye itt egy ilyen ünnepélyes rendezvény, mindannyian hülyét csinálunk magunkból a kiöltözéssel, a pincérrel meg az asztali áldással, mikor pizzát is ehetnénk pizsamában - gondolná az ember, hogy ha már ez a játék, akkor tarthatnánk is magunkat hozzá, elvégre nem azért mentem formal hallra, mert igénytelen szeretnék lenni csütörtök este. Ennek ellenére van egy olyan oxbridge-i tradíció, hogy pennying, vagyis ha beledobsz formal hallon valakinek a poharába egy pennyt, akkor le kell húznia az egész italt. Vannak mindenféle bonyolult szabályok is e mellé, a lényeg, hogy tudtommal minden college-ban be van tiltva - na vajon miért. Én konzervatív vagyok, meg öreg, meg soha egy pillanatra sem laza (:D), úgyhogy sajnos annyira nem érzem felhőtlen szórakozásnak, mikor kényszerítjük egymást az ivásra. Én szerencsére egy pennyt sem kaptam (nyilván nem is húztam volna le az italomat, amilyen ünneprontó vagyok), de már az elég lehangoló volt, ahogy az urak a vacsora első tíz percében mérhetetlenül nagyon csúnyán berúgtak, azzal a lánnyal együtt, aki hívta őket. Jó, ezzel önmagában még mindig nincs bajom, nem ítélem el az ilyesfajta szórakozást, csak légyszi, légyszi, azt a másfél órát bírjátok ki viszonylag kulturáltan, amíg megesszük a vacsoránkat. Ha buli van, legyen buli, a vacsora után is lehet buli, de ha a vacsorából is bulit csinálunk, és nem mellesleg megalázzuk magunkat az egy asztallal arrébb ülők előtt, akkor nem lehetett volna mondjuk... kihagyni a vacsorát? Belátom, hogy csak a leírás alapján nem érzékelhető, hogy mégis mi bajom volt, úgyhogy jobb híján mindenki próbálja meg elhinni, hogy a magániskolás úri fiú imázs az tényleg nem nyújtott feledhetetlen szórakozást. Persze kifejezetten rossz sem volt. Csak szívesen ittam volna meg a kávémat mondjuk békében ahelyett, hogy rohanni kelljen a bárba még többet inni.
Az egyik kedvenc momentumom amúgy az volt, mikor az egyik fiúcska büszkén elkezdett a román lányra meg rám mutogatni, hogy izé, Magyarország-Románia az olyan, izé, na, van. Mondom igen, közel vannak. Lelkes bólogatás. Ezen a ponton jóindulatom csúcsán megkérdeztem tőle, hogy igen ám, de azt tudja-e, hogy melyik ország van közöttük. Némi homlokráncolással (és gondolkodásserkentő ivással) később megjött a válasz: Bulgária. Szóval nagyon ügyesen teszek fel trükkös kérdéseket részeg embereknek, morális győzelem, etc. (Janem.) Szóval most, hogy már egy igen hosszú bekezdés óta tűnök rosszindulatúnak, antialkoholistának és az életet élvezni nem tudónak, azt hiszem ugorhatunk a csütörtök estéről. (Morális győzelem 2: az este hányással és bokakificamítással, majd a másnapi előadás ellógásával zárult. A román lánnyal 11-kor mosolyogva megegyeztünk abban, hogy "öregek vagyunk mi már ehhez", és visszamentünk a szobánkba tanulni.)

A hét egyik fénypontja egyébként most már biztosan az academic tea, már másodszorra beszélgettem nagyon jót egy csomó emberrel tanulás címén. Az igazgatónő pedig megint elsétált, és megcsodálta, hogy milyen szorgosak vagyunk így péntek este. Az érdekes az, hogy szerintem valamit sikerül is mindig tanulnunk, csak nagyjából fele akkora hatékonysággal, mint azt egyedül tennénk a könyvtárban - de hát nem is erről szól. Szombaton megünnepeltük Alexa születésnapját (amit már megünnepeltünk hétfő éjjel is, meg a formal hallon is), ami azt jelentette, hogy este nyolctól hajnali kettőig folyt a pizzaevés, a beszélgetés és a játék. A pizzafutár egyébként magyar volt, és enyhén felzaklató módon három percben megosztotta velem az életét és azt, hogy sem ő, sem a barátnője nem tudnak jó munkát találni, és angolul se nagyon beszélnek, és vajon van-e állás a Newnhamben... De ettől eltekintve remek este volt. Megtudtam például, hogy mi az a DMC. Deep meaningful conversation. Érdekes kérdés, hogy valami mennyire veszti el a mély és jelentőségteljes mivoltát, ha egy rövidítéssé redukáljuk, de nagyon büszke vagyok az új tudásomra. Vasárnap Reginald D Hunter, egy amerikai komikus (komolyan így mondjuk a comediant?) beszélt a Unionben, és ugyan nekem fogalmam sem volt ki ő, meg mekkora celebritás Angliában, azért szórakoztató volt, amit mondott. Sőt, igazából nem is szórakoztató, hanem elgondolkodtató. Ha valaki véletlenül tudja ki ez az ember, annak szívesen mesélek az egészről, csak gondolom úgy általánosságban nincs sok értelme.

Mondanám, hogy lánybuli!!44, de a Newnhamben minden buli lánybuli.

Zárom soraimat, nem tudom, hogy a nagy kihagyások teszik összeszedetlenné a blogomat, vagy egyszerűen csak annyi az esszé, hogy sehol máshol nem vagyok hajlandó strukturáltan megnyilatkozni, ha nem nagyon muszáj. Márpedig sok az esszé, mert péntekig minden jövő hétre leadandó dologgal el kell készülnöm, mert jönnek a kis barátaim!!444!!!

Ui.: Egyre sűrűbben gondolkodom el azon, hogy amerikai akcentusra kéne váltanom egyik napról a másikra. A britek számára ugyanis egyértelműen nem brit az amúgy a világ egy részét megtévesztő akcentusom. A hétvégén valaki büszkén állapította meg, hogy szerinte nekem van egy enyhe magyar akcentusom. Mivel én vagyok az egyetlen magyar, akivel életében beszélt ezt kissé megalapozatlannak tartottam, és mikor megmutattam neki, hogy milyen lenne, ha magyar akcentusom lenne, akkor visszavonta a dolgot (nem fenyegettem meg, esküszöm!) Ellenben a nemzetközi iskolába jártak akcentusát minden brit lelkesen le "anyanyelvi amerikai"zza, holott nyilvánvalóan és tisztán hallhatóan nem anyanyelvi amerikai. Mindenkinek csak a saját akcentusára érzékeny a füle, úgy tűnik *sóhaj*.

Uui.: [][(((((((())))()()()()())))( - ennyire volt zavaróan sok ebben a bekezdésben a zárójel...

Tudom fejből az angol telefonszámomat!

Ez a hét híre. Továbbá az, hogy a Bluemobile úgy tűnik, hogy már a második hibás sim kártyát küldte ki nekem, úgyhogy magyar számom továbbra sincs. Tanácsom az életre: soha ne kezdjetek a Bluemobile-lal. További tanácsom: olvassátok el mit kértek ebédre, mert ha csak ránézésre böktök, akkor egy nagy kupac főtt hagyma lephet meg titeket.
A bejegyzést kulturáltabb formában pedig majd holnap (izé, ma) folytatom, ugyanis véletlenül hajnali fél négy lett a nagy esszéírás közepette. Ráadásul a tervezett 1500 szó helyett valahogy 2000 sikeredett. Még szerencse, hogy a mindig precíz és professzionális tanszék oldalszámban adta meg a kívánt terjedelmet, így majd most véletlenül elfelejtem átállítani 1,5-re a sorközt. (No nem mintha valaha is tájékoztattak volna a sztenderd formai követelményekről: eddigi tapasztalataim szerint én lehetek az egyetlen elsőéves, aki tisztában van a "Times New Roman, 12-es betűméret, 1,5-ös sorköz, 2,5-ös margók" szent kombinációjával.)
Tehát holnap ugyanitt, felszabadultan, feladat nélkül, a mondatalkotástól való iszonytól álmomban remélhetőleg megszabadulva!

Nos, holnap van, enyhe alváshiány és erős felszabadultság. Persze halványan már frusztrál, hogy jövő szombaton szerintem két határidőm is lesz, de még csak halványan. Közben megrázóan hosszú idő óta először kiszabadultam a szobám-könyvtár-előadóterem Bermuda-háromszögből, és voltam a városban, úgyhogy lesznek a bejegyzéseben random elszórt képek, hurrá.

Megtaláltam az első (!) logikusan működő csapot, ahol összefolyik a hideg és a meleg vízsugár.

Egyetem

Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy Cambridge-ben biztos csak csalódni lehet, mert mindenki olyan hihetetlen magas elvárásokkal rendelkezik. Ez valamelyest igaz. Nagyjából az az érzésem jelenleg, mint a Fazekasban volt: vannak fantasztikus részei, remek oktatók, sok minden ami azt mondatja velem, hogy igen, megéri, ezt a színvonalat nem lehet minden második sarkon megkapni. Közben viszont azért vannak olyan oktatók is, akiket nem értem hogy engedtek ide pontosan, ha ez elvileg egy világelső hely. De egyelőre még nem olyan súlyos a helyzet, mint a Fazekasban volt, csak itt is van, aki/ami jobb, meg rosszabb. Viszont itt is igaz az, ami a világon mindenhol, hogy az ember érdeklődését nagyban formálja az, hogy melyik oktató néz ki tanít a legjobban.

Amire ezen a héten konkrétan tudok panaszkodni tanulási szempontból az az, hogy volt egy borzasztó esszétémánk (amit az éjjel fejeztem be). Pontosabban három, és azokból kellett választani. Olvasmánylistát pedig nem kaptunk hozzá, mert végül is már megint valami olyanról kell hosszan megnyilatkozni, amiről nem tanultunk, miért is adnának legalább írásos segédanyagot hozzá. Szóval gondolván, hogy ez itt az egyéni oktatói figyelemről híres egyetem, bátorkodtam megkérdezni a szupervizort kedden, hogy tudna-e azért valamilyen könyveket ajánlani. Azt mondta természetesen, bár fogalmam sincs még mi a téma (ez végül is csak azért jó mert ő a szupervizor ÉS az előadó), de írjak neki emailt. Írtam. Azt a választ kaptam, hogy "hahaha, megnéztem, nincs olvasmánylista, akkor én sem adok, muhaha, szerintem tanulságos lesz így megcsinálni, bocsika, hihihi". Jó, lehet, hogy nem szó szerint ezt írta a 60 éves hölgy, de majdnem.

A problémát egyébként végül úgy oldottuk meg, hogy a harmadéves Newnhames nyelvész lány átküldte a saját azonos című esszéjét, amit két éve írt. Ugyan egyrészt csúnya dolog lett volna teljes részeket átemelni belőle, meg igazából nem is volt olyan kiemelkedően jó, legalább lett valami ötletünk arra vonatkozóan, hogy mégis mi a manóról kéne itt beszélni. Mindez egyébként pénteken zajlott, amikor is elmentünk az academic tea nevű eseményre, ami azt jelenti, hogy minden hét pénteken este nyolckor zajlik a butteryben, és egy nagy college szintű közös tanulást jelent, sok teával és keksszel. Remélem mindenki el tudja képzelni mennyire hatékony is az a tanulás, ha több tíz lány több kiló keksz köré gyűlik péntek este. De társasági eseménynek mindenképp nagyon jó volt.

Az Emmanuel College és a híres kacsái!

Az Emmanueles diákok fő büszkeségei még egyszer, közelebbről. Egészen egzotikusak. (janem)

Ami egyébként egészen megdöbbentő az az, hogy egy csomó dolognak túl vagyunk a felén. Mármint pl. Francis Nolan előadásainak már a kétharmadán is. Vagyis minden fonetika tanulmányaimnak a kétharmadán. A mondattannak már majdnem a felén. Ez azért van, mert minden tantárgyunk két-három részből áll, és értelemszerűen a második termben már teljesen más dolgokat fogunk más emberektől tanulni ugyanazon a tárgyon belül. A következő két évben pedig semmit nem kötelező felvenni (mármint valamiket kötelező, de nem mondják meg, hogy mit), tehát ha akarom, akkor a teljes nyelvész pályafutásom (:D) összes fonetikáját le fogom tudni két héten belül. Ijesztő, hogy ráírják majd a diplománkra, hogy Linguistics (Slusszpoén: amúgy nem írják rá, csak azt, hogy Cambridge. Az mellékes, hogy akkor most orvos lettem, vagy jogász.), miközben igazából csak 6 előadásnyi fonetikát tanultunk. Persze logikusan következik az egész a rövid termökből, de azért furcsa volt most belegondolni.

Vannak, akik kérdezték, hogy mikről is írok esszéket, úgyhogy megosztom akkor most a nyelvváltozatok témát, amit most fejeztem be, illetve a fonetikát, amit szombatig kell. Szintaxisból fákat rajzolunk, meg logikai feladatokat oldunk meg gyakorlatilag, meg főleg írás nélkül gondolkodunk sokat, de fákat majd akkor mutatok, ha épp nem lesznek más fotók egy bejegyzésben.

Do all dialects of English share the same underlying linguistic system? Assess the extent to which differences between different varieties of English are structural. (ezt éltem már túl sikeresen, bár a mondanivalóm minőségéről nem nyilatkoznék)

 “The prosodic resources available to languages are rich, but relatively unimportant  for communication.” Discuss. (Tipikus cambridge-i esszé típus. Elvontnak tűnő mondat, majd a végére odaírva, hogy discuss. Egyébként szerintem ez most konkrétan izgalmas.)

Nem egyetem (élet, haha)

Kedden voltunk a szokásos (vagy legalábbis azzá váló) pub kvízen, éééés nyertünk. No nem a konkrét kérdésekben, bár ott is másodikok lettünk, hanem a legkreatívabb csapatnév kategóriában. Mi voltunk ugyanis "Monte Kvíztó grófjai", és kaptuk egy hatalmas adag Malteserst. Nem tudom olyan miért nincs otthon, de nagyon finom. Kicsit emlékeztet a KitKatre, de golyó alakú, és jobb. Ja, igen, hiszen nyilván valami édességről van szó, mi más fontos lehet még az életben.

Életlen kép a csapatról és a Maltesers dobozról

Szerdán úgy volt, hogy a magyar societyvel megyek a Pembroke-ba formal hallra, és nagyon-nagyon vártam is, meg készültem is rá. Aztán mikor megjelentem este hétkor koktélruhában-talárban a Pembroke-ban kiderült, hogy többek mindenféle adminisztrációs bakijai miatt ugyan én befizettem a jegy árát, de a végleges vendéglistára nem kerültem rá. Bevallom azért nekem is volt szerepem a dolog elszúrásában. Szóval a főszervező lovagias felajánlását (konkrétan azt, hogy átadja nekem a helyét) visszautasítva kihagytam a dolgot. De sebaj, lesz még formal hall az életben bőven, legközelebb konkrétan jövő csütörtökön, mikor az egyik Newnhames lány születésnapját ünnepeljük.

Csütörtökön Halloween volt, úgyhogy beöltöztem Playboy nyuszinak, és elmentem bulizni, és nem is emlékszem az este felére elmentem a Unionbe megnézni a debate-et (sokan vettek valamiféle jelmezt amúgy, és mentek el bulizni, a Halloween itt tényleg a szórakozásról szól). A fő debate arról szólt, hogy bent maradjon-e az EU-ban az Egyesült Királyság. Ja, nyilván nem hagytam volna ki holmi szórakozóhelyekért. Nagyon jó volt egyébként, érdekes látni, hogy mi motiválja az itteni EU szkeptikusokat ahhoz képest, ami az otthoniakat. A legtöbben egyébként nagyon visszafogottak voltak, egyedül a UKIP (UK Independence Party, egy függetlenedést szorgalmazó párt, akik nem mellesleg nem vetik meg a jobboldali populizmust) politikusa mondta ki, hogy "a brit pénz menjen a brit embereknek, fuj bevándorlók". De szerencsére őt azért ha nem is konkrétan kinevette, de legalábbis megvetően kimosolyogta a közönség. Ennyivel jobb a brit társadalom, mint a magyar - mondhatnám, ha nem tudnám, hogy azért a cambridge-i diákság valószínűleg nem az átlagos közeg a szélsőséges pártokra való fogékonyság szempontjából.

A fő debate előtt volt emergency debate, ahol hagyományosan a diákok vitáznak valamiről. Ezen a héten egészen konkrétan arról, hogy tanítsunk-e minden gyereknek túlélési készségeket zombi apokalipszis esetére (éljen Halloween!). Röviden: zseniális volt. Az ellenzék egy kifejezetten logikus érvelést vezetett elő arról, hogy a gyerekek ugyan cuki, de ha a zombik átveszik az uralmat, és a társadalom újjáépítése lesz a cél, akkor jobban járunk, ha egyszerűen feláldozzuk a gyerekeket. Volt ezen túlmenően még frappáns (és tiszteletlen és ejnye) beszólás egy professzornak is, illetve valaki megállapította, hogy azért jó, ha a gyerekek életben maradnak, mert akkor dolgozhatnak majd olyan remek cégeknek, mint a Deloitte. (A Union fő szponzora a Deloitte, és ezen a héten a terem felében az ő alkalmazottjaik ültek. A diákság jobban értékelte a poént, mint ők.)

Egyébként pedig vásárolok. Még az első bejegyzések egyikében említettem, hogy azért jó, hogy Cambridge-be jöttem egyetemre, mert így végre lesz funkciója az évek során felhalmozott sok elegáns ruhámnak. Nos, azzal nem számoltam, hogy majd itt is folyton csak elegáns ruhákat akarok majd vásárolni. De hát ha egyszer szép, és olcsó, és hű de nagyon megérdemlem (pontosan nem tudom egyébként, hogy miért érdemlem meg, de biztos így van). Volt továbbá ma egy vintage (ezt magyarosítjuk vintidzsre? vagy vintázsra?) ruhavásár az Emmanuelben (ezért találkoztam a kacsákkal), ahol meg pláne olcsók voltak a dolgok. Szóval igen, ezúton üzenem az egyetemnek, hogy a tanulmányaimat nagy mértékben elősegítő dolgokra költöm ám a pénzt, amit adnak. Most pedig jöjjenek a további "te jó ég, ez egy város, és még szép is, miért tanulok én folyton a szobámban" képek.

Az Emmanuel fő udvara

És még egyszer. Vegyük észre, hogy ilyen szép az idő novemberben (kabát sem kell!), míg otthon úgy tudom ocsmány.

A Trinity Hall hídja és könyvtára a Clare College hídjáról. Balra a Clare kertjei.

A King's a Clare hídjáról

Ez a UL, vagyis az egyetemi könyvtár. Ja, nem kiemelkedően szép. Ez az egyetlen, amiben Oxford sajnos tényleg jobb, nekik szép a könyvtáruk.

Ilyen oszlopok vannak előtte. Félreértés ne essék, bent még sosem jártam.

Ui.: A héten dobtam ki a még otthonról idecsempészett Naturaqua vizes üvegemet, és vettem egy újat. Sic transit gloria mundi.

Meglepetés: itt tanulni is kell?!

Ez a bejegyzés három napja megíratlanul hever a vázlatok között, szóval azt hiszem igen, itt tanulni kell. Továbbá lassan egy hete beteg vagyok, szerintem megvolt a term legnehezebb hétvégéje, és miután fél ötkor végre lefeküdtem, fél nyolckor a tűzriadó keltett. Nagyjából ezek a mentségeim vannak arra, hogy múlt kedd óta nem írtam.

Tölcsérrel a fejünkbe a tudást!

Előző héten is négy szupervízióm volt, és a mostanin is négy lesz, ami ugye négy leadandó dolgot jelent, ami nagyon fájdalmas volt (szombat délben volt egy határidő, hétfő délben pedig kettő, ami elég rossz kombinációnak bizonyult). De ebben a termben ilyen már többet nem lesz, csak maximum három szupervízió lesz hetente (attól tekintsünk el, hogy ez 7-8. héten pontosan ugyanezeket a határidőket fogja jelenteni), szóval most igyekszem arra gondolni, hogy ha ezt túléltük, akkor a többit is túl fogjuk. A tanulnivaló nagyrészt amúgy igen érdekes (meglepetés!), a problémák csak ott kezdődnek, hogy még mindig tisztázatlanok az elvárások. Tehát kellett írni egy fél-egy oldalas beszámolót egy dialektálisan megjelenő mondattani/hangtani jelenségről. A legtöbbről fejből tudtam volna írni ennyit (vegyük észre, fél oldalt bármiről össze lehet kaparni), de hát gondoltam ha kaptunk szép olvasmánylistát, biztos nem véletlen. Az olvasmánylista, mint kiderült mindenféle jelenleg is zajló kutatásokról, ezerféle alternatív hipotézisről és összességében olyan dolgokról szólt, amikhez a szükséges elméleti hátteret szerintem kizárt, hogy elvárják a harmadik héten, hiába Cambridge. De még ha mindent szépen meg is értek, akkor is lehetetlen fél oldalban összefoglalni. Probléma továbbá, hogy nagyon nehéz és időigényes ezekről a dolgokról írogatni. Persze, elolvassuk, érdekes, kijegyzeteljük, szívesen beszélgetnénk róla... de nem, írjuk le egy oldalban, hogy mit olvastunk, miközben próbáljunk meg úgy tenni, mintha nem plagizálnánk, de mi is az a plagizálás, mikor alapfogalmakról van szó, amiket olyan sokféleképpen azért ne lehet elmagyarázni... nem kellemes.

Ezzel egyébként az is a gond, hogy a szupervizoraink láthatóan nem tudják tartani a lépést, semmi, de semmi nincs időre kijavítva, egy hetet vártunk egy esszére, és mikor kijavítják, akkor is két félmondatos kommentár van rajta. Mindenki azt mondja Oxbridge-ről, hogy megírod az esszédet, aztán az okos szupervizor darabokra szedi, és ez nyilván nagyon fejleszt téged. Ehhez képest az én visszajelzéseim eddig nagyjából abból álltak, hogy "szép munka. ide írhattál volna még egy példát. remek.". Ez egyrészt jó, mert alapvetően pozitív a kommentár, de közben meg nagyon az az érzésünk, hogy el se olvassák a dolgokat. Ja, meg késnek, meg szét vannak esve, meg fogalmuk sincs mit is akarnak tanítani. Persze nem az összes, meg nem vészes a helyzet, meg nyilván mindenhol tökéletlen az oktatási rendszer, és még mindig jobb, ha Cambridge-ben nézek szembe a tökéletlenséggel, mintha a Gödöllői Főiskolán, na de na.

Múlt szerdán egyébként még a term legnehezebb napja is megvolt, két előadással és két szupervízióval: ennél is már csak jobb lesz. Egyébként hiába csak 4 óra, azért tényleg nagyon más a terhelés, ha interaktív és folyamatosan gondolkodásra kényszerítő a 60 perc, mintha "csak" jegyzetelni kéne egy előadást.

Nagyon dicsértem a könyvtárak felszereltségét: na ennek is elértük a határát. Kellett ugyanis egy könyv (utóbb kiderült, hogy borzalmas) az egész évfolyamnak, és alig volt belőle pár példány. Az egyik szimpatikus (nem) szupervíziós csoporttársam pedig szó szerint röhögve vitte el az orrom előtt a tanszéki könyvtár overnight példányát... szóval ez is eredményezett egy kisebbfajta krízishelyzetet. (Ez az overnight loan rendszer egyébként tényleg jó, a legkeresettebb könyvekből egy példányt mindig csak délután négytől lehet kivenni, és másnap délelőtt fél tizenegyre vissza kell vinni, így napközben elvileg mindig hozzáférhető.) A problémát végül úgy sikerült megoldani, hogy felfedeztem, hogy egyetlen egy college-ban van egy példány a könyvből, és szerencsémre pont abban, amibe a "magyar apukám" jár. Szóval a végén még házhoz is hozta nekem ezt a remekművet. Mindezt pedig zserbóval háláltam meg. Apropó zserbó...

Kulináris élvezetek!

Szerető szüleim elküldték a téli ruháimat és mellesleg egy doboz zserbót is mellé. Szóval napok óta mindenkit zserbóval etetek. Mindennek következtében rájöttem, hogy az angol nyelv igen szegényes, ha süteményekről van szó (jó, nem, ezt én sem gondolom komolyan). De egyszerűen nincs szó a süteményre. Legalábbis én 6 napja ezen gondolkodom, és még nem találtam. Van cookie meg biscuit, de az keksz. Persze más kérdés, hogy mi meg a cookie és a biscuit között nem tudunk magyarul különbséget tenni. Aztán van a brownie, de az nem az állagra meg a formára utal, hanem az konkrétan az az egy sütemény. Általános kategóriából pedig gyakorlatilag csak a cake maradt, amit én magyarra botor módon mindig is tortának fordítottam. Hosszas konzultációk után arra jutottunk egyébként többekkel, hogy a zserbó is cake. Ami csak azért gond, mert akkor a zserbót és az összes tortát mind egy kategóriába soroljuk. Ami nyilván tarthatatlan.

Kiderült egyébként az is (fokozódnak az izgalmak, látom ám), hogy sok szavuk van a kis angoloknak a narancs-mandarin spektrumon elhelyezkedő különféle gyümölcsökre. Ja, hogy ez egy spektrum? Nem, én sem tudtam. Számomra létezik narancs és mandarin. (Meg persze grépfrút és vérnarancs.) Az angolok számára van a kettő között/mellett még minimum két másik is, az egyiknek az a neve, hogy satsuma, a másikat meg se tudtam jegyezni. Elmagyarázni persze senki nem tudja, hogy mi a különbség egy mandarin és egy satsuma között, szóval újabb szörnyű dilemma fog életem végéig elkísérni.

Odáig fajultak a dolgok egyébként, hogy teljesen kifogytam mindenféle teából. Ma este aztán vettem egyrészt mentát, másrészt a nagy felszabadult alváshiányos poszt-esszé kedvemben egy liquorice nevűt. Fogalmam sem volt mi az, de az volt ráírva, hogy 'comforting', gondoltam az most pont jól jönne. Furcsa. Megpróbáltam elmagyaráztatni többekkel, hogy mit is iszom épp, de nem igazán sikerült felfognom. Mindannyiunk kedvence, a sztaki szótár most látom, hogy azt írja medvecukor, vagy édesgyökér. Őszintén szólva még azt sem tudom biztosan, hogy a medvecukor és az édesgyökér az most ugyanaz a dolog-e. Valaki műveljen ki a témában! Egyébként a menta jobb.

A bátyám azt mondta, hogy akkor fogom tudni, hogy már otthon érzem magam Cambridge-ben, ha elő merem venni nyilvánosan ezt a bögrét (amit tőle kaptam a be-sem-merem-vallani-olyan-sokadik születésnapomra). Jelentem, szerdán megjött, és rögtön körbe is hordoztam véres kardként az emeleten. Sőt, tegnap Megnek már ebből adtam a kávét hajnali fél egykor tanulás közben.

Egyértelműen passzol a "My body is just a filter: coffee goes in, sarcasm comes out" pólómhoz. Egy perces néma csend a bátyám zsenialitásának!

Na, azért ez mégis csak a lehetőségek fellegvára!

És nem csak azért, mert csütörtökön az igazgatónő palotaszerű házában voltunk megvendégelve, meg általánosságban sűrűek a pezsgőzős események. Elmentem pénteken és szombaton egy-egy előadásra (mármint nem kötelező egyetemire), hogy lássak végre valami perspektívát, ne csak azt érezzem, hogy a szobáinkban szenvedünk, és folyamatosan csak könyveket olvasunk, amiket aztán nincs kivel megbeszélni. Pénteken Francis Nolan adott elő szűk körben a párszaszóról, amit ugye ő talált fel. Nagyon szórakoztató volt, bár sajnos kiderült, hogy ellentétben az interneten terjedő információval, meg főleg a Tolkien által kitalált nyelvekkel, a párszaszó nem egy teljes nyelv teljes nyelvtannal és tízezer szóval, csak a filmekben konkrétan elhangzó mondatokat fordította le.

Hétvégén volt a Festival of Ideas nevű program, ahol tudományos népszerűsítő előadásokat tartott a sok okos cambridge-i professzor. Egy előadáson voltam, csak, de az egyrészt nagyon érdekes volt, meg inspiráló, meg kicsit újra éreztette velem, hogy azért vagyunk itt, hogy ilyen izgalmas dolgokról tanuljunk, hiába tűnik néha soknak, unalmasnak és monotonnak. Másrészt pedig valahol... durva (nem vagyok hajlandó illőbb jelzőt keresni most) volt látni, ahogy 100+ felnőtt ember csügg a professzor szavain, és ideutazott azért, hogy meghallgathassa. Azt a professzort, aki két hét múlva már engem is tanítani fog.

Minden, ami nem fért be a fentebbi béna alcímek alá!

Voltak csütörtökön tesztelni az elektromos dolgainkat, mert nehogy már lángokban álljon egész Dél-Anglia azért, mert én az ebayről vettem a töltőmet egy dollárért. Ebben a tesztben az a jó, hogy kötelező, ámde fizetünk érte, és konkrétan elkobozzák azt, ami "megbukik". Meg persze felmerülnek olyan kérdések is, hogy mi értelme van, ha önbevallásos alapon megy, és amit nem akarok átadni a bácsinak, azt nem fogom. Ha meg év közben veszek valamit, nyilván nem fogom még egyszer kihívni. De megvolt a nagy esemény, most már mindenem ott díszeleg egy kifejezetten esztétikus és szolid (nem) matrica hatalmas 'passed' felirattal. Mindenemen... kivéve, amit elkoboztak! Komolyan, elkobozták! Csak úgy elvitte a bácsi a magyar elosztómat, és sosem látom majd viszont! Az átalakítómat és a laptoptöltőmet is majdnem elvitte, még szerencse, hogy épp itt voltam (bejönnek ám az ember szobájába távollétében is), és sikerült meggyőznöm, hogy csak azért, mert az elosztómon van ausztrál dugasz nem fogom használni Angliában élő európaiként... Viszont igazán fantasztikusan jó, hogy elvitte az elosztómat, mert tudjátok mit nem árulnak itt? Hát európai elosztót. Mert miért is árulnának. Úgyhogy végül vettem egy angolt, és most több átalakítót is használok egyszerre, és ja, nagy volt a szomorúság csütörtökön emiatt. (Meg amiatt, hogy lazán beleszórták a bácsik az ágyunkba az összes koszos kábelt. Heló, ott alszom, nem véletlenül a padlón készítettem össze, és nem a párnámon.)

Vannak ám szociális programok, nem csak szakmai előadásokra járok hétvégén is. Játszottunk például unót, ami nagyon randomnak hangzik, és bennem a harmadik osztályt (mármint általános iskola) idézi fel, de nagyon jó volt. Meg voltunk ma a bűvész society bemutatóján, ami szintén nagyon randomnak hangzik, de szintén nagyon jó volt. A debate meg persze még mindig igen-igen jó, a világbajnoki elődöntőssel együtt brainstormolni készülési időben nem semmi élmény. Csak persze kicsit műveletlennek és bénának érzi magát az ember, de még úgy is megéri. Ja, és végre bejutottam az edzőterembe, úgyhogy az elmúlt három napban már volt hol feszültséglevezetnem. Amellett persze, hogy a nap 24 órájában történő kekszevéssel is feszültséglevezetek, szóval azt hiszem ez 1-1.

Az oké, hogy nagyon jófej nagyon sok lány a college-ban, de azért pár mondatban megemlíteném azt is, hogy nagyon-nagyon jó, hogy Meggel ilyen jól kijövünk. Zseniális az is, hogy egymás mellett van a szobánk. Nagyon jól tanulunk együtt, nagyon jól szenvedünk együtt, nagyon jól kapunk együtt hisztérikus röhögőgörcsöt hajnali háromkor a tanulás 15. órájában, és nagyon jókat beszélgetünk nem nyelvészetről is. Szóval azt hiszem szerencsém van. Egyébként ez tényleg mázli, sokan mondják, hogy kellemetlen tud lenni, ha nem jönnek ki különösebben jól az egy college-ba és szakra járók, és gyakran elő is fordul. Szóval ez legalább valami olyan, amire nem tudok panaszkodni, ha már minden másra láthatóan igen.

Ezennel pedig a gyógyszeres táskámat ölelgetve elvonulok aludni.

Ui.: Ha jelentősen romlik az írásom színvonala, akkor elnézést, de sajnos a hétvége eljuttatott oda, hogy enyhén émelygek, ha egy üres dokumentumot kell szavakkal megtöltenem.

Elfogyott a mentatea, morcos vagyok

Valljátok be, hogy hiányzott. Nem élet az élet, ha Eszter nem panaszkodik, kesereg, utálkozik, vagy egyenesen hisztériázik valamin. Naponta. Vagy naponta többször. Itt Nyugat-Európában ugyan minden csupa mosoly, báj és kellem, de az igazi magyar az itt is tud morcos lenni. Úgyhogy készüljön a kedves olvasóközönség, most az leszek! (Disclaimer: Nincs ám semmi bajom, csak még mindig indokolatlanul viccesnek tartom a saját magamon való ironizálást.)

Szóval először is elfogyott ma a mentatea, pedig mint azt mind tudjuk, alig pár napja vettem egy húsz filteres kiszerelést. Ezen felül ráadásul még meg is vagyok egy kicsit fázva. Azt tudni kell édesapám családfői szokásairól, hogy szerinte előbb felöltözünk, aztán ha az már nem elég, akkor fűtünk is. Ennek megfelelően én éjszakánként 16, napközben 19-20 fokhoz vagyok szokva. És ez teljesen rendben is van. Viszont akkor most képzeljük el, hogy mi lehet a szobámban, ha napok óta arra ébredek, hogy meg akarok fagyni. Már múlt héten kértem egy pokrócot, ma kértem még egyet, illetve írtam a karbantartóknak, hogy levegőtlenítsék a radiátoromat, vagy csináljanak valamit, de ez így nem kellemes. Az a rendszer egyébként, hogy a college biztosítja a "background heating"et szobánkénti két radiátorral, amik akkor kapcsolnak be, mikor a kinti hőmérséklet egy bizonyos fok alá esik. Nekem szerintem csak az egyik működik normálisan, lásd még: karbantartók kihívása. Ezen kívül van még egy elektromos melegítő (??), amit az ember bármikor használhat, csak utána ki kell majd fizetnie a költségét. Ja, meg égett por szagot áraszt, ami egy picit rontotta a komfortérzetemet tegnap. A megfázásomból következik, hogy szombat óta nem voltam futni sem, ami szomorú. Az edzőterembe ugyanis még mindig nem mehetünk, mert hiába vagyok itt lassan három hete, még mindig nem jött el az időpont, amikor is tíz perc alatt körbemutogatják, hogy ez itt a súlyzó, ne ejtsd se magadra, se másra, kész, oké, most már járhatsz ide rendszeresen.

Akkor most pedig kritizálom egy kicsit az oktatást. Mint az kiderült 28-an vagyunk már csak, vagyis valakinek sikerült az első két hétben rájönnie, hogy mégsem neki való ez az egész, és távozott. Ezen felül az egyik szupervíziós csoporttársam tegnap kifejtette, hogy ja, ő megérti, őt sem érdekli ám a nyelvészet. Szóval a motiváló közeg adott! Ezen túlmenően pedig tegnap megvolt az első igazi "ezért fizetek én?" pillanatom, mikor is a teljesen összeszedetlen szupervizor (eddig is tudtuk, hogy az) sikeresen késett 10 percet, majd miatta elkéstünk a következő előadásról. Ráadásul komolyan mondom, ha még egy előadás, vagy szupervízió azzal tölt negyed órát, hogy "mi az a nyelvészet?", "miért érdekel titeket a nyelvészet?", "jaj, olyan érdekes, hogy nyelvészetet akartok tanulni, milyen bátor döntés, hogyhogy?", akkor... még morcosabb leszek! Hahó, ez a Cambridge-i Egyetem, még ha nem is érdekelne, akkor is sikerült egy évvel ezelőtt egy sok körös felvételi jelentkezésen hihetően hazudnom azt, hogy de. Akkor ugorjunk már! A másik kedvencem az az, hogy megemlítenek sok-sok érdekes témát, hogy jaj, képzeljétek, a nyelvészet ilyenekről szól, majd ilyeneket fogtok tanulni. Nekem meg mindeközben az jár a fejemben, hogy oké, akkor mondjuk... kezdjük el a tanulását! Jó, bevallom az is frusztrál, hogy közben mindenki folyamatosan arról beszél, hogy ez még az eleje, majd várjuk csak ki, míg annyira bedurvul, hogy vért fogunk pisilni mindannyian a nap 25 órájában. És ezt egy kicsit unom. Most is van munka, de nem beláthatatlanul és teljesíthetetlenül sok. Viszont kezd zavarni a folyamatos érzelmi terhelés, amit az jelent, hogy minden létező forrásból az folyik, hogy "várd csak ki, míg igazán kemény lesz". Ezt mondták a felvételi után is. Ezt mondták az első nap után is. Ezt fogják mondogatni egészen addig, míg le nem diplomázunk? Én szívesen tanulok, meg ha sok a feladat, akkor megcsinálom a sok feladatot, csak közben légyszi hadd ne kelljen azt éreznem, hogy a kaszás mindig egy fél lépéssel mögöttem jár, és persze lehet, hogy most még azt hiszem, hogy megúszhatom, de egyszer - hamarosan - utol fog érni.

Végül szitkozódom egy kicsit az emberek szórakozási szokásain. Szóval a múlt hétvégi építész partin (amin természetesen én nem voltam jelen, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék messzemenő következtetéseket levonni sok, egyébként ismeretlen emberről!) az első embert már az étteremből vitte el a mentő. A második állomáson, ami már tényleg egy pub volt pedig a két vécéfülkéből az egyiket egy eszméletét vesztett hölgy foglalta el, a másikban pedig felváltva... igen, tudjátok mire gondolok. Ráadásul állítólag a kis angolok félelmetesen nem tudják kezelni az ilyen helyzetet, és a helyszínen tartózkodó magyar tudósítónkra (:D) hárult a feladat, hogy mindenkit félig-meddig emberszerű állapotba varázsoljon. Slusszpoén: mindez este 10-11 környékén történt. Én mindeközben azon gondolkodom, hogy hogy lehet, hogy Magyarországon tényleg megtanulnak kulturáltan inni az emberek. Vagy legalábbis egy részük az esetek egy részében kulturáltan iszik, és ha mégis az eszméletvesztésig fajulna a móka, akkor az hajnalban van. Nem, kérem, itt este 9 és 10 között meg kell inni annyit, hogy ne észleljük a külvilágot. Ha már-már visszatetszően szeretnék bölcselkedni, akkor még azt is mondanám, hogy lehet, hogy ez összefügg azzal, hogy itt mindenki pont egy picit fiatalabb, és mindenki most költözött el a szüleitől, és hű, akkor bulika.

Egyébként csak hogy valami pozitívat is keverjek a bejegyzésbe ezúton köszönném meg a szüleimnek (:D), hogy jó liberális szülők voltak, és nem úgy neveltek, mint mondjuk azt Ázsiában szokás. Már egy ideje akarom írni, hogy nagyon látszik egy csomó ázsiai lányon a sztereotipikus ázsiai mentalitás. És ezt nem én találom ki, hanem néha ők mondják saját magukról. Tehát hallottam már olyan történetet, amiben 16 évesen el lett küldve egyedül a lány Angliába, mert "anyukám barátnőjének a fia abba a bentlakásos iskolába járt, majd bejutott Cambridge-be. A szüleimnek persze annyira nem voltam fontos, hogy velem is költözzenek. De végül bejutottam én is Cambridge-be, szóval büszke lehet rám a családom". A másik, akit kiemelnék az az fiatal ázsiai hölgy, aki februárban lesz 20, azaz húsz, kiírva pedig húsz éves, ehhez képest egészen most októberig éjfélkor volt a takarodója. Saját bevallása szerint ezért most nagyon ki szeretné élvezni, hogy a világ másik felén van, és mindent szabad. Na, vajon ki ivott emlékezetkiesésig az elmúlt hetekben, én, vagy ő? Szóval ja, köszönöm anyukámnak és apukámnak.

Ezen a ponton pedig visszaveszek egy kicsit. Disclaimer még egyszer: a fentebbi tényleg el van ám túlozva, nyilván amúgy minden tele van nagyon jófej és értelmes és kedves emberekkel, és nagyon jól érzem magam, csak a panaszkodás egy  létforma. A káromkodás meg önkifejezés, lehet, hogy tudat alatt az is hiányzik. Egyébként tanulok, ami igen nagy részben érdekes. Éééés voltunk bálban szombaton, szóval mesélek arról, mert hát egy black tie esemény mindenkit biztos jobban érdekel, mint az, hogy a nyomorult bluemobile nem képes egy használható SIM kártyát elővarázsolni már majd egy hónapja, én meg innen veszekszem velük (hoppá, csak elpanaszoltam ezt is). Na, de: bál. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy egy cambridge-i bál sem bálabb, mint egy magyarországi gólyabál. Ugyanúgy kiöltözős partinak nevezném, csak itt még egy fokkal durvább a kiöltözés, ugyanis a hölgyek egy része földig érő ruhát vett, az uraknak pedig kötelező volt a fekete csokornyakkendő és minden ahhoz járó ruhadarab. Volt zene, ami nem volt rossz, volt buli, ami nem volt rossz. Újdonsült intenzív alkoholkerülő magatartásomat pedig csak fokozta az, hogy mondjuk 5 fontba került egy koktél. Ez nagyjából önmagában garantálta is, hogy nem ittam másodikat.

Ami érdekes volt az az, hogy volt popcorn és vattacukor, vagyis nem csak, hogy magassarkúban és elegáns ruhában bulizunk, de még vattacukrot is eszünk, mint valami majálison, és persze elkerülhetetlenül nyalogatjuk is az ujjainkat a fél este folyamán. De ez szerintem aranyos volt. Ami még meglepett az az, hogy itt a parti valamiért nem tartott sokáig. Nem mintha nekem most személyesen igényem lett volna hajnali 5-ig maradni, de mondjuk ahány gólyabálon otthon voltam, ott azért egyrészt nagyjából addig maradtam, másrészt jelentős tömegek maradtak nagyjából addig. Itt a bál 9-kor kezdődött, mi fél 10-re már oda is mentünk, folyamatosan verekedtük át magunkat a több száz fős tömegen... majd éjfélkor oszlásnak indult a nép. De tényleg, az egyik pillanatban még 10 percbe telt átjutnom az egyik teremből a másikba, mert akkora volt a népsűrűség, a másikban meg mintha félezer emberrel kevesebb lett volna ott. Mikor mi fél kettőkor elmentünk esküszöm már csak tízes nagyságrendű volt az ünneplő tömeg. Pedig szombat volt. Érdekes. Most pedig jöjjön néhány képes bizonyíték arra, hogy valóban voltak szép ruhás kislányok, meg vattacukor, meg fekete-fehér dresscode.

"Luxy kis sörsátor, Cambridge legszebb épülete" - mondta szakértőnk

Ha fekete-fehér a kép, akkor nem is látszik, hogy nem mindenki tartotta magát a dresscode-hoz

Vasárnap este a Hungarian Society tartott gólyaavatást. Végül nagy nehezen rászántam magam, és elmentem. Bekötött szemmel kellett mászkálnunk Cambridge-en keresztül, egymásba kapaszkodva, autók és pocsolyák között. Ezt nagyjából 10 percig bírtam, és így én már végignézhettem, amint kedvenc fizika olimpikonunk szó szerint kizuhant az úttestre. Mindig jó ötlet ez az avatósdi, nem? A bosszankodó hangnemet megint félretéve egy pillanatra egyébként kellemes volt maga az összejövetel, volt kvíz, meg játékok, meg főként jót beszélgettünk.

A bejegyzés szerkezete mostanra gyakorlatilag már nem létezik, úgyhogy még gyorsan megjegyzem itt a végén, hogy többen kérdezték, hogy nincs-e kultúrsokkom, meg nem nagyon rossz-e nem otthon. És így... nem tudom, nincs? Mármint én nem érzem a nagy kulturális különbséget, amit meg esetleg érzek, az nem zavaró. Szóval igazából szerintem ugyanennyire lenne "rossz nem otthon", ha Szegeden lennék. Csak mondjuk Szegeden sűrűbben látogatna meg mindenki. (Ezt mindenki vegye szolid feddésnek, aki nem látogat meg, aki meg három és fél hét múlva jön (izgike!!!), az meg legyen büszke magára. :))

Ennyire tanulok nagyon!

Ui.: Meg a minap azt mondta, hogy "I'm having a bad hair day". Imádtam. A magyar nyelv akkor lesz tökéletes, mikor végre kitaláljuk, és elterjesztjük a "creepy" és a "bad hair day" megfelelőit.

Van mentateám!

A bejegyzés címe kísérleti jellegű, az előzőt ugyanis a blogspot fantasztikus és megtéveszthetetlen mérései alapján jóval többen látták, mint az elmúlt pár posztot. Ami nyilván a bulvárcímnek köszönhető. Vagy ha nem, akkor majd most elválik. Mindenesetre tényleg van mentateám, jelentősen nagyon jó tőle az élet.

A vitázás feletti extázisomnál hagytuk abba. Csütörtökön aztán meghallgathattam, amint Francis Nolan cuppantgat órán. Akarom mondani előad, csak némi demonstráció kíséretében. És hogy soha ne legyen elég a nyelvészetből még a Linguistics Society első előadására is elmentünk délután. Mindig valami érdekes, aktuális, a szak keretein azért valamelyest kívül eső kutatásról beszél a meghívott előadó, a közönség pedig nagyrészt a tanárokból áll, nem a diákokból, de érdekes volt, meg úgy nagyjából még érthető is. (Az előadó szomáli-angol bilingvisekről beszélt egyébként, akiket Bristolban interjúvol már egy ideje. Van, amelyikük még svédül is tudott, az volt aztán csak az izgalmas.)

Ezek után - továbbra is aktívan és eredményesen ignorálva a másnapi határidőt - elmentünk a Unionbe, ahol arról vitázott a sok okos politikus, hogy megérdemli-e a jelenlegi angol kormány a bizalmunkat. De nem ám a helyi polgármester jött el, hanem a Green Party vezetője és hasonlóak - mi pedig az első sorban ültünk, úgyhogy még olyan fotó is készült, amin az egyik úriember épp nagyon (populistán, khm) magyaráz valamit, én pedig a világ legszkeptikusabb arckifejezését öltöm magamra. De azt hiszem ezt a képet magamtól nem nagyon fogom mutogatni. Mindenképp érdekes volt egyébként látni, hogy milyen kérdések is vannak az angol közéletben, meg pláne mi erről a diákok véleménye. Otthon ott a messzi keleten szerintem sokan vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy errefelé minden rendben van, meg nincs olyan nagy pártellentét, és összességében mindenki boldog. Most viszont láthattam, amint a cambridge-i kisdiákok sorban szállnak vitába az ilyen-olyan oldallal, amire a politikusok igyekeznek választ adni, az ellenkező oldaliak meg lelkesen mosolyognak, hogy lám, az adott kisdiák szépen elvégezte a házi feladatát, és ferdítésen kapta az ellenfelet. Ja, hogy otthon soha az életben nem ülne össze a sok (haha, kettő) konkurens párt sok főembere, és "ereszkedne le" az egyetemisták szintjére, és méltányolná őket annyira, hogy hajlandó velük vitába szállni? Nos, igen, talán akkor itt lehet a különbség kishazánk és Anglia között.

Kedves anekdota: Hazafelé menet összefutottam egy volt évfolyamtársammal a Sainbury'sben, aki mikor megkérdeztem, hogy hogyhogy este 11-kor vásárol be azt válaszolta, hogy "megéhezett". A bevásárlókosarában mindeközben két üveg bor volt. Persze egy szavam sem lehet, a Newnhamben is sűrűsödnek a kilengések, két egymást követő estén is sikerült a tipikus lánykollégium hangulatot hoznunk - no nem mintha pontosan tudnám milyennek kell annak lennie. Csütörtökön éjfél tájt azon kaptuk magunkat, hogy spontán tea- és kekszpartit tartunk a padlón ülve, miközben arról panaszkodunk, hogy igazából tanulni kéne. Pénteken pedig ugyanezt produkáltuk, csak még Bridget Jonest is néztünk közben, ami aztán már tényleg mindennek a legalja. (Jó, nem, nem annyira. Csak egy kicsit.)

Péntek reggel elvileg regisztrálva lettem az angol egészségügybe, szóval mostantól már biztos ellátnak a kórházban. Bár valószínűleg eddig is megtették volna. A délelőtt folyamán pedig sikerült befejeznem a második esszémet. Illetve már valamikor az éjszaka befejeztem, csak jócskán túlléptem a szólimitet, és péntekre hagytam teljes bekezdések vérző szívvel való kivágását. Közben ért egy apró meglepetés, ugyanis jelentkezett egy újabb anyukám (szám szerint a negyedik, csak itt Cambridge-ben). Kiderült ugyanis, hogy a Hungarian Society is igyekszik bevezetni egy ilyen család rendszert, szóval rögtön össze is futottam (említettem már, hogy imádom, hogy minden 10 percre van?) a szüleimmel (van apukám is, tök durva!) és a testvéremmel. A duplán érdekes az az, hogy egyikük sem élt igazán soha Magyarországon, hanem Angliában/Walesben/Németországban nőttek fel, illetve tanultak. Nem csak, hogy én beszéltem legjobban magyarul, de nagyon aranyosan lelkesedtek olyasmikért, hogy nekem volt szóbeli az érettségimen, meg hogy én otthon járhatok a földalattival, az meg aztán igazán nagyon fantasztikus dolog. De kedvesek, rendesek, ráadásul nagyon közeli college-okba járnak.

Az esszé leadását megünnepelendő, és a későbbi romkom nézés kevéssé intellektuális tényét kompenzálandó (attól tekintsünk el, hogy akkor még nem tudtam, hogy Mr Darcy fel fog tűnni az estémben) elmentünk... a Unionbe, hogy találtátok ki?! II. Simeon bolgár cár adott elő, aki azon kevés uralkodók egyike, akiket később demokratikus úton is megválasztottak az ország vezetésére, egészen konkrétan miniszterelnöknek. Mesélt az életútjáról, pletykált George Bushról, Putyinról és hasonló hétköznapi emberekről, akikről mindannyiunknak sok anekdotája van. De ami talán a legfontosabb, a maga majd 80 évével hosszan beszélt arról is, hogy szerinte az EU egy nagyon fontos és jó dolog, és lehet, hogy most sokan panaszkodnak, mert válság van, meg sokan ellenzik a további kiterjesztését, de hogy szerinte igenis ez a jövő, és csak várjuk ki. Igen inspiráló volt, javasolnám sok magyar politikusnak (meg ha már itt tartunk igazából angolnak is), hogy beszélgessen vele.
Az is megérdemel egy külön mondatot, hogy két hete vagyok itt, és már mostanra nagyon sok nagyon kiemelkedő embert hallottam beszélni a Unionben, mi lesz még itt.

Mi lesz itt: egyelőre egy "a Newnham kertje naplementekor" kép

Jelenleg pedig már nagyon erősen kéne tanulni. De hát az, hogy este 9-kor bál van teljesen jogosan köti le a teljes napomat. Az, meg a sorozatnézés.

[Vigyázat, hatásvadász bulvárcím] Már férfiakkal is ismerkedem!

De tényleg. Igazából őszintén fel sem tűnt, zavarni meg pláne nem zavart, hogy ugye eddig (gyakorlatilag) csak lányokkal érintkeztem Cambridge-ben. Ma este viszont elmentem vitázni, és hölgyeim és uraim, örömmel jelenthetem, hogy a magyar vitaélet egy valamiben biztosan jobb a cambridge-inél (bár sajnos csak egy picit): a gender balance-ben. A vitában, amiben végül részt vettem 7 úriember volt, meg én. A bíró ellenben hímnemű volt, csak úgy, mint azok nagy része, akiket úgy körülnézve láttam. Szóval úgy tűnik sok száz éves angol hagyományok ide, vagy oda, itt sem jelentkeznek tömegesen a nők, ha arról van szó, hogy szónoki, meg érvelési készségek, meg ki kell állni, meg ellentmondani a másiknak, meg adrenalin. (Ez ellen amúgy - nagyon helyesen - próbálnak küzdeni itt is, meg a világon nagyjából mindenhol, ahol van formális vita.)

Az alábbi részt nem olvasom el, ha már kezd zavarni, hogy Eszter folyton a vitáról beszél

Nos, igen, felrúgjuk az időrendet, muszáj mostazonnal beszámolnom arról, milyen is volt az első cambridge-i vitám. Alapvetően rossz, mérhetetlenül nem volt sem struktúrám, sem kiterjesztésem, és még a partneremmel sem sikerült nagyjából semmilyen mértékben sem együttműködni. De mindez csak az, amit a teljesítményemről gondolok, maga az élmény, meg ahogy meg van csinálva, hát az erősen hű.

Összesen szerintem simán volt 100 ember, aki eljött a workshopra. Ja, hát igen, ez nem Magyarország. Három szintű csoport volt, amibe besorolhattuk magunkat, a "fogalmam sincs mi ez az egész, nem próbáltam, de érdekel" (mint kiderült, ez a jelenlévők jó része), a "vitáztam már", és a "vitáztam már, és szerintem baromi jó is vagyok, meg nyeregetek néha versenyeket". Értelemszerűen a középsőbe mentem. A rövid elméleti alapozás sajnos kevés újat mondott, de hát valahol el kellett kezdeni. Aki tartotta, az pedig mellékesen a tavalyi világbajnokság egyik elődöntőse. Az Európa-bajnokságon pedig a top15 legjobb szónok egyike volt. Amúgy. Ő is bírálta a vitánkat, és ugyan nem idézném, hogy mit mondott pontosan a beszédemről (nyilván jót is, rosszat is, elvégre angol), azért szépen felírtam egy füzetbe. (És azzal a füzettel fogok aludni!!444!!! Nem.)

A Union chamber. Ebben vitáztam. Durva az élet.

A téma a halálbüntetés bevezetése volt (igen, valóban, kezdő), a nyitó kormány minden pontunkat elvitte, és végül harmadikok lettünk. Annak, hogy az egyetlen lány voltam a vitában egyébként csak annyi hátulütője volt, hogy utána az összes kedves fiatalember elmondta, hogy mennyire tetszett neki a beszédem, és milyen jó volt. És így srácok, heló, ez igazán kedves tőletek, de tudom, hogy nem igaz, csak azért, mert angol úriembereknek születtetek, szabad néha a valóságot is figyelembe venni. (Túlzok ám azért helyenként, khm.) Menthetetlen nem voltam, meg a legrosszabb sem, csak hát ha nincs kiterjesztés, akkor nincs kiterjesztés. Miközben készültünk a partneremmel (=én próbáltam kitalálni mit nem fognak elsütni a nyitó kormányban, ő meg aktívan volt creepy) odajött egy random szimpatikus srác, hogy segítsen-e, meg utána érdeklődött, hogy hogy ment. Utóbb kiderült, hogy ő is top50 szónok volt a világbajnokságon, úristen, nagyon durva milyen szintű vitázók sétálnak itt mindenhol a puszta földi halandók (=én) között. Rendben, oké, megpróbálok egy kicsit visszavenni a többek által érthetetlen fanatizmusnak vélhető lelkesedésemből.

Egyébként ja, mindenki rendesnek tűnik, jó lesz ez így hetente. Még két francia kanadai sráccal is beszélgettem (amúgy ők voltak a nyertes nyitó kormány), hogy nekik is csak második nyelvük az angol, és kéne járni versenyekre közösen. A legtöbb versenyen ugyanis az alapszakaszos körök után külön van továbbjutás ESL (angol mint második nyelv) kategóriásoknak, ami értelemszerűen alacsonyabb színvonalú, mint a sima továbbjutás, viszont csak akkor számolódik el ESL-nek a csapat, ha egyik szónok sem anyanyelvi. Szóval bár egyelőre nem tervezek versenyekre rohangálni (pedig küldenének ezek már mindenhova most hétvégén is, félelmetes), azért jó tudni, hogy lesz opció.

Brutális amúgy a pénz is, meg a hozzáállás is - persze a jó értelemben. A hétvégi versenyre pro-am párosításban fogják küldeni a csapatokat, vagyis nem adhatja meg az ember, hogy kivel szeretne vitázni, és minden kezdő egy tapasztalt párt kap (pl. jelenlegi Európa-bajnok!). Mindez 15 fontért utazással együtt, mert a többit kifizetik. Szóval nagyon nehéz megállnom, hogy ne ugorjak az összes ilyen lehetőségre, de lesz még másik verseny, meg van még három év, meg alapvetően ebben a termben szeretném kitapasztalni, hogy elméletben mennyi időm maradna majd később más dolgokra, ha amúgy, igen, szomorú tény, közben tanulok is. A középiskolás versenyen bírálni persze jelentkeztem, mert az eggyel kihagyhatatlanabbnak tűnt. Megtudtam egyébként, hogy emiatt a verseny miatt (600 csapat, esélyegyenlőséget teremt, világbéke, stb) kap karitatív státuszt a Union. Hatalmas pénzmosási potenciált látok az egészben. Vagy csak nem kell adózniuk a rengeteg tagsági díj után, én nem értek ehhez, de tényleg iszonyatos mennyiségű pénzük van. Ha megyek a középiskolásokat bírálni, akkor minden utazásomat fizetik, és még azt is meg lehetett adni, hogy Anglia melyik területére mennék legszívesebben.

Most már komolyan mondj valamit, ami nem a nyomorult vitázás

Van ám más is, ha már új képek nem. Csomó fontos dolog történt, például mostam, úgyhogy most már teljes mértékben megnyugodhat a számos egyenesági felmenőm, képes vagyok nem éhen halni, mosogatni és mosni is, az alapokat megkaptam tőletek, szép munka volt. (Úgy emlékszem van már hivatalos iróniajel egyébként, mi is az?) Egy meggondolatlan pillanatomban pedig még a dugót is betettem a mosdókagylóba, és összeeresztettem a meleg vizet a hideggel. Bűnös és tisztátalan érzés volt, és ígérem nem csinálom többet, csak ne áruljátok el senkinek.

Mellékesen pedig hivatalosan is véget ért az első hét (ne feledjük, hogy szerda van (volt)), szóval minden előadásból volt már mostanra egy. A maiak a szocio-/pszicholingvisztika és a mondattan/jelentéstan voltak. Mindkettő érdekesnek tűnik, és mindkettőt holland előadó tartja. Mármint nem ugyanaz a holland előadó, hanem egy-egy holland előadó. Éljenek a nem anyanyelviek! Szóval gyűlik a munka is, péntek estig le kéne adnom megint egy esszét, remélhetőleg meg is fogom írni valamikor holnap.

És, és, és megvolt az első szupervízióm. Megtudtuk, hogy azért 5-6 fősek a nyelvészet szupervíziók, mert így lehet 6 darab termönként, míg (ahogy más szakokon jellemző) ha csak ~3 fősek lennének, akkor csak 4 lehetne, és a tanszék úgy döntött, hogy a több jobb. Szóval itt is vannak anyagi korlátok, mint az látható, csak nyilván nem egészen ugyanott, mint otthon. A szupervizorom egyébként kedves, szimpatikus hölgy, most fog nemsokára doktorálni, maga az esemény pedig valóban interaktív volt, bár olyan megrázóan sok dolgot, hogy úgy mondjam nem sikerült tanulnunk. Vissza fogom én ezt még sírni pár hét múlva, azt hiszem. A csoportomban van egy, azaz egy darab fiú. Aki egyrészt rendesnek tűnik, másrészt hezitálva kérdezte meg, hogy nekem az angol-e az anyanyelvem, ergo nem merte volna teljesen biztosra mondani, hogy nem az, ergo úgy döntöttem, hogy lehetünk barátok.

Az első esszémet is kijavították (vegyük észre, hogy ez három bekezdéssel később kerül elő, mint az, hogy ki tudtam mosni a ruháimat). Összességében nem mondott róla rossz dolgokat a szupervizor, az volt a fő kritikája, hogy több dolgot kifejthettem volna részletesebben, meg hozhattam volna több példát. Mindeközben viszont megdicsérte, hogy mindenre kiterjedő volt. Ezzel csak az a bajom, hogy a terjedelem korlátozott volt, szóval nyilván nem lehetett egyszerre mindenre kiterjedő és mindent részletező és mindenre számos példát hozó. Meg az volt az érzésem, hogy a legtöbb dolgot, amit hiányolt le tudtam volna írni (meg el is mondtam a szupervízión), csak hát ha limitált a szószám, akkor nincs nagyon mit tenni. A konklúzió mindenesetre az, hogy kedves volt, meg konstruktív. Már csak akkor szeretném jobban, ha nyert is volna néhány debate versenyt, haha (itt bekúszott egy hatalmas önirónia-felhő).

Tegnap este egyébként ambicionáltam a folyosómon lakó lányokat, hogy menjünk el az 5 perc sétára lévő pub quizre (mondom, hogy szeretem az ilyesmit, meg kiválóan érzem magam britnek tőle). Négyen el is mentünk, jól éreztük magunkat, nem tudtunk siralmasan keveset, csak közepesen keveset, ha időnk engedi, megyünk jövő héten is. Nagyjából ez van, néha hosszan fecsegős blogposzt is kell, nem csak képekkel szórakoztatós. Szombaton meg bálba megyek.

(Egyébként ha bárkinek kérdése, vagy hozzáfűzése van, akkor nyugodtan lehet ám kommentbe írni, nem csak anyukámnak telefonálgatni és egyéb eretnek dolgok.)

Ráadás

Ma megkérdezte valaki, hogy milyen nyelvet beszélnek Magyarországon, és azt a nyelvet beszélik-e máshol. Aranyos volt.

Másvalaki megkérdezte, hogy mivel tudok magyarul, ami az egyik legnehezebb nyelv a világon, könnyűnek tűnik-e minden más nyelv. Ez is aranyos volt.

Amit meglepően sokan kérdeznek meg az az, hogy hogyhogy Cambridge-be jöttem egyetemre, illetve miért jöttem ide már alapszakos képzésre. Ez minden egyes alkalommal őszintén meglep. Mármint nem értem miért kéne nekem valami különlegesebb okkal rendelkeznem, mint mindenki másnak. Azért persze mosolyogva válaszolgatok.