"A jól működő önteltséget az intelligencia indikátoraként kezeljük."

A (Twitterről már ismert) címet elnézve nyilvánvaló, hogy: itt voltak a kis barátaim!!! Ilyet ugyanis csak a Zsolt tud mondani. Vagy ha ez így nem is igaz, az azért biztos, hogy a számos angol lány közül egyik sem nyilatkozna meg ilyen remekül magyarul. Ja, egyébként disclaimer: amikor azt mondom, hogy "a kis", az a szeretet egyetemes kifejezése, nem a lenézésé. Anyukám szóvá tette ugyanis ezt a múltkori bejegyzés után, és ha még neki sem tűnt fel az elmúlt mintegy fél évben, hogy milyen kontextusban használom (használjuk!) azt, hogy "a kis", akkor nem feltétlenül várhatom el a nagyvilágtól.

Szóval az elmúlt több, mint egy hét igen mozgalmasan telt. Rájöttem például, hogy kiválóan tudok kávézóban tanulni, ami többek számára meglepő, némileg egészségtelen, meg főleg drága - de legalább eredményes. A varázslatos oktatásommal kapcsolatos problémáim nagyjából változatlanok. A múlt héten a legjobb szupervizorom kifejtette, hogy ne ijedjünk meg, ha tele van az esszénk javításokkal, ő legalább segíteni akar nekünk, és tudja, hogy sok már szupervizor csak ráírja, hogy "well done", aztán azt hiszi a diák, hogy minden rendben, nincs hova fejlődni, és meglepődik a vizsgákon. Majd ezek után sikerült olyan visszajelzéseket kapnom (persze nem tőle!), hogy "kiváló esszé" (zéró igazi kommentár magán az esszén), illetve (ezt egy harmadik embertől) "nagyon-nagyon jó, nem is igazán tudok róla mit mondani". Most minden szerénykedés és burkolt önfényezés nélkül azért nem hiszem, hogy ilyen fantasztikus lennék. Egyszerűen csak nem kívántak javítani a leadott dolgokon, mert végül is nem ezért vannak fizetve, á. Az egész még inkább frusztráló, mert ez a két szupervizor nem csak, hogy rendes visszajelzést nem ad, de utána a szupervízión magán sem nagyon zajlik semmi. Ma például elő kellett adnom a "kiváló esszém" tartalmát. Köszönöm, ebből nem okultam. Ahogyan abból sem, hogy a kedves professzor asszony minden második mondata az volt, hogy "hm, ez nagyon érdekes, de nem tudom a választ". A probléma csak az, hogy ez nem a gimnázium, ahol ha a tanár rossz is, legalább ő állítja össze a számonkérést. Itt a vizsgán nem az lesz a kérdés, amit a néninek eszébe jutott elmesélni, hanem a tényleges tananyag... amiről pedig nevezett néni olyan sokat nem árul el. Egyébként nem az van ám, hogy elment a maradék józan eszem is, és azt hiszem van jogom random kritizálni cambridge-i oktatókat, egyszerűen csak van két fantasztikus szupervizorom, akik megmutatják miről kéne szólnia a dolognak, és akkor ahhoz képest sajnos nagyon is látszik, hogy mi az, mikor felesleges volt átmenni az út túloldalára. Viszont jó hír, hogy legalább vége a szociolingvisztikának, ami egyrészt előadóváltást jelent, másrészt végre elkezdünk a szupervizorom tényleges szakterületéről tanulni, gondolom azért arról több mondanivalója lesz majd. További jó hír, hogy két hét van hátra, és addig is a tantárgyak/oktatók fele még mindig igen-igen jó. Panaszáradat vége.

A pub kvízen múlt héten megnyertük ismét a legjobb név kategóriát és az ahhoz járó rengeteg csokit (This is not the greatest pub quiz name in the world this is just a tribute - popkult utalás, ráismerni szabad). Majd ma ismét megnyertük (I quizzed a girl and I liked it - Katy Perryre talán még kevésbé illik bármiféle "kult", bár ki tudja), sőőőőőt a tényleges kvízt is megnyertük ezúttal, dicsőségünkre szóljon: három csapatból. Szóval csoki is volt, meg 20 fontnyi italkupon is, ami pont jól jön Meg születésnapjára. 

A múlt hét izgalmai közé tartozik, hogy segítettem a college anyukámnak a szupervíziós feladatát megoldani. Ja, hogy ennek fordítva kéne történnie? Igen ám, de ő ugye másodéves nyelvszakos, és kitalálta a kedves tanszék, hogy akkor most dobjunk be random két hétnyi nyelvészetet, hátha megszeretik, és specializálódnak benne. Csak persze előadás nem volt, szupervízió nem volt, a feladatot ellenben le kellett adni (nagyon meg fogják így szeretni nyilván). Meg sem lepődünk, kérem, ez csak a szokásos cambridge-i "tanítsd meg magadnak" módszer. Egyébként kiválóan elszórakoztunk a feladatokon úgy, hogy ő a nyelvészetről nem tud egy szót sem, én pedig spanyolul (amilyen nyelven az egész volt). 

A hétvégén zajlott a Cambridge IV, ami a világ egyik legrangosabb vitaversenye, amit én kihagytam, mert azért csak van, ami prioritást élvez az életben. Elmentem viszont a pénteki nagyon sok workshopra, ahol még a szokásosnál is több világklasszis vitázó tartott sok érdekes dologról előadást - ez egyrészt nagyon jó volt, másrészt most egy hétig minimum nem akarok vitaworkshopot látni. Itt volt továbbá szintén pénteken hazánk egy jeles államtitkára valami innovációs bemutató akármicsoda miatt - de a lényeg: eljött beszélgetni a magyar society-vel arról, hogy miért is nem kapunk mi munkát otthon (?!), miért nem fogadják el az angol mesterdiplomát (?!), és egyáltalán, mivel lehetne rávenni minket arra, hogy hazamenjünk az egyetem elvégzése után. Voltak ígéretek mindenféle ösztöndíj- és gyakornokprogramokról... de sajnos összességében bár a kezdeményezést méltánylandónak tartom, maga az esemény kicsit kiábrándító volt. Meglepő módon egyébként nem elsősorban az államtitkár úr mondandója miatt, hanem mert a cambridge-i magyar diákok egy része hamar átfordította a beszélgetést az azon való rinyálásba, hogy nekünk bizony nem lesz állásunk otthon, hát hogy is mehetnénk haza. Kicsit az volt az érzésem, hogy többen összekeverték a munkanélküliséget azzal, hogy alapvetően rosszabb az életszínvonal ott, mint itt, és kicsit talán kevésbé ájul el minden munkaadó azonnal a Cambridge felirattól egy diplomán. Ezen viszont nyilván nem fog egy darab politikus egy maréknyi huszonéves kedvéért saját kezűleg változtatni. Szóval ha sikerült volna konkrétan és probléma orientáltan beszélgetni, akkor én láttam volna a dologban a potenciált (persze lehet, hogy még van is, hisz "hosszú távú együttműködésről" van szó), de így, hogy csak általánosságban picsogtunk (márelnézést) nem feltétlenül volt értelme. 

Vasárnap volt az úgynevezett hustings, vagyis a JCR (a mini college HÖK) bizottsági tagjainak (??) megválasztása. Voltak manifesztók (meg olyan is, aki kommunista kiáltvány paródiát csinált belőle), beszédek, kérdések, majd hétfőn szavazás, és mostanra már eredmény is. A tanulság ismét az, hogy hihetetlenül komolyan vesznek itt a jól funkcionáló diák-érdekképviseletben nagyon sok dolgot, ami otthon közel elképzelhetetlen lenne. Folyik a kampány a kevésbé elborzasztó kicsit alacsonyabb lakbérekért, de sokat beszéltek a diákok mentális egészségéről is (kéne egy "iskolapszichológus", csak a college nem szeretne rá pénzt adni), ráadásul még addig is elmentek, hogy le kéne cserélni a tűzajtókat, mert így nem lakhatnak tolószékesek a college-ban. Nem mondom persze, hogy itt mágikus úton mindenre rábólint a vezetőség, és folyik a csapból a font, de nagyon jó volt látni, hogy a diákság egy csomó dologgal igen komolyan foglalkozik - még akkor is, ha engem nyilván egyik problémakör sem érint igazán, mert egyelőre még sem pszichológushoz nem szeretnék menni, sem évet halasztani nem tervezek. A pozícióknak egyébként csak a felét választották újra most (így a bizottságnak mindig csak a fele új, ami okos rendszer), a másik fele majd a következő termben - szóval akkor lehet majd izgulni, hogy lesz-e belőlem international officer (meg akarok-e akkor még egyáltalán indulni majd). 

Édesapám jelezte, hogy írhatnék arról milyen kérdések is vannak a University Challenge-ben, mert attól még, hogy kvízműsor, bármi lehet. Szóval elmondom mi volt az az igen kevés kérdés, amire véletlenül tudtam a választ. Volt kérdés, amiben mutattak egy családfát egy regényből, és ki kellett találni a hiányzó szereplő nevét - lévén a regény a Büszkeség és balítélet volt, eddig még terjedt az irodalmi műveltségem. Mindig van zene és kép kör, és tegnap sikerült mindkettőnél szerencsésen eltalálnom a választ: felismertem például egy rekviemről, hogy Dvorak szerezte (haha, jó vicc, igazából csak megmondták, hogy "cseh zeneszerző", és az alapján tippeltem), egy képről pedig, hogy Toulouse-Lautrec festette. Utóbbinál azért jelentős könnyebbség volt, hogy az én édesapám kedvenc festőjéről van szó (asszem); a ráépülő kérdésekben pedig impresszionista festményeket kellett felismerni. Ez ugye három kérdés... a nem tudom, több százból? Nagy részük egyébként a kémia-fizika vonalon mozog, szóval meglehetősen esélytelen vagyok, bár van, amihez a nyolcadikos kémiatudás is elég lenne - már ha eszembe jutna bármi is valaha tíz másodperc alatt. A legizgalmasabb kérdés tegnap szerintem az volt, amiben három metrómegálló neve alapján kellett felismerni európai fővárosokat. Másodpercek alatt, természetesen. Továbbra is ajánlom, hogy aki érez magában elég kapacitást brit kvízműsorok nézésére, az tegye meg, nagyon szórakoztató.

Most pedig ha sikerült túlélni/átgörgetni a fentebbi bejegyzést, jöjjenek... a hétvége képei! Megnéztük a college-ok nagyjából felét, ittunk csoki felest (ez magyarul nem hangzik olyan jól), ettünk fudge-ot, én pedig sokat beszéltem magyarul. Egészen meglepő volt egyébként, ugyanis én végig azt hittem, hogy folyton magyarul beszélek, hiszen valakivel folyton csetelek/emailezek/skype-olok. De most, hogy tényleg magyarul beszéltem két napig rájöttem, hogy azért igazából nem. A fénypont az volt, mikor fél percig gondolkodtam azon, hogy is mondjuk magyarul, hogy hemisphere. Majd rájöttem, hogy földteke. Majd RékaZsolt rosszalló arckifejezését látva leesett, hogy valószínűleg nem földteke. És ekkor azt hiszem elárulták a megoldást. Mikor elmeséltem Megnek a történetet ő nemes egyszerűséggel kinevetett. Ja, és egész hétvégén nagyon menő volt, ahogy az összes belépőt megúsztuk, mert ugye egy diákigazolvány három embernek jelent belépést mindenhova (ahova a turisták sorba álltak, haha).

Képek (ha nem tetszik, a Réka fényképezőgépét tessék hibáztatni).

Nyissunk valami igazán széppel... janem. Szóval ez a szobám, eddig nem is volt róla kép. Ha valami rendetlennek tűnik, akkor azt a kedves vendégek követték el, nyilván nem én!

Ezt már azt hiszem láttuk. Az idő szép volt, éljen a november.

Az ultimate kötelező turistafotó (fűre lépni tilos, khm)

Ez a King's Chapel mennyezete, szerintünk nem csúnya. Ajánlom anyukámnak, egyébként.

Sajnos életünk közös képe már elkészült két éve Erdélyben, de ez sem olyan rossz. Háttérben a Sóhajok hídja.

Réka a Sóhajok hídján -  és nem azon, amelyiket a BME-n rajzolja folyton.

Jesus College, a hely, ahol a legjobb szupervízióim vannak. RékaZsolt megszavazta a top 3 college egyikének (a Selwyn és a Newnham mellett). A ló némileg indokolatlan.

The Eagle, avagy a pub, ahol Crick és Watson bejelentették, hogy felfedezték a spanyol viaszt. Tömeg volt, így nem ültünk be, de megnéztük a roppant izgalmas emléktáblát.

A Newnham könyvtárába szigorúan tilos vendégeket bevinni. Azt nem tudom fotózhatnak-e a vendégek, ha már egyszer mégis bejutottak valahogy.

Ui.: Vettem Newnhames pulcsit. Most is az van rajtam. Életem teljes hátralevő részében rajtam lesz, úgy döntöttem. So fluffy I'm gonna die!!!

"Hogy látod most, hetente fogsz blogolni?"

És még csak azt sem. Igazán sajnálom, közbejött a... tanulás? Ráadásul valaki utalást is tett arra, hogy úgyis csak anyukám olvassa a blogomat, és ez elkedvetlenített, hiszen anyukám egyébként a nap 24 órájában szkájpolni akar, és nyilván mindenről azonnal értesül (kivéve amiről nem, haha).
Szóval ha valaki nem ért egyet a fentebbivel (mármint hogy csak anyukámat érdeklem), az legyen olyan kedves jelezze mondjuk azzal, hogy küld egy kiló Túró Rudit a címemre (Newnham College, CB3 9DF).

Tehát eltelt egy hét, történt egy csomó minden. Nevezetesen tovább frusztrálódtunk azon, hogy szervezetlen az oktatásunk. Az egyik tantárgyból ugyanis el van csúszva a szupervízió és az előadás egymáshoz képest, vagyis folyamatosan olyan esszéket adunk le, amiknél fogalmunk nem volt a témáról, elolvastunk egy kupac könyvet, lett valami fogalmunk a témáról, megírtuk... majd azon az előadáson, amin le kell adnunk véletlenül pont a kérdéses téma jön szóba. Tehát: 1) sokat szenvedtünk egyedül, míg rájöttünk valamire 2) unalmas az előadás, mert már mindent kiszenvedtünk addigra. De ez egyrészt (főleg) csak egy tantárgy, másrészt pedig a múlt hét elején volt intenzív a bosszankodás, azóta valahogy minden leadandó jó volt (aránylag). Meg izgalmas. Ezt szerintem így konkrétan eddig még nem mondtam, de alapvetően nagyon izgalmas, amit tanulok. (Szabad ideképzelni sok megható mondatot.) Arról még tudnék panaszkodni, hogy egyáltalán nem kielégítő a feedback, amit pár tantárgyból kapunk, és fogalmam sincs, hogy a "very good attempt on a most difficult topic" az most tényleg nagyon jó, vagy tényleg próbálkozás. Viszont hagyni kell valami panaszkodnivalót a későbbi bejegyzésekre is.

Ilyet csinálok, mikor nem esszét. Nagyon tudományos. Viszont múlt heti, szóval még nem X'-bar theory fák, jaj a Chomsky meg ne lássa, hogy ezt töltöm fel a blogomra.

A múltkori bejegyzésben a Fazekashoz hasonlítottam Cambridge-et annyiban, hogy vannak a nagyon-nagyon jó oktatók, meg a nem jók, és értetlenkedik az ember, hogy az utóbbiak mit keresnek itt. Viszont amiben más (jobb!) a légkör itt az az, hogy a diákok viszont mint okosak, érdeklődőek és motiváltak. Jó, ez egyrészt nagyképű, másrészt nyálas, harmadrészt meg a szaktársaimon kívül mindenkivel aránylag keveset beszélgetek a tanulásról, szóval fogalmam sincs ki mennyit tanul és hogyan. Viszont: a Fazekasban sem azzal volt a gond azok lógtak ki azok nem lettek a legjobb barátaim izé, ezt nem tudom polkorrekt módon megfogalmazni, de a lényeg, hogy nem arról beszélek, aki nem volt csillogó értelmiség. Hanem azok lógtak ki etc, akik úgy érezték, hogy ők nem csillogó értelmiségek, nem fognak diákolimpiát nyerni, és ezt időnként mérhetetlen kreténséggel kívánták kompenzálni. Több ember elérte azt a pontot, hogy már csak azért mondott tájékozatlan, szándékoltan buta, vagy jó esetben ráadásul beszűkült dolgokat órán, mert szerinte az volt az ő menő imidzsének a része, hogy ha már okos nem lehet, akkor majd látványosan és aktívan buta. Persze ez most túlzó, mert azért alapjában véve a Fazekasban is mindenki helyes, kedves, rendes és okos volt (ennél a tagmondatnál látom a fél baráti körömet visítva nevetni), de tény, hogy Cambridge-ben eddig egyetlen egy darab emberrel nem találkoztam, aki bármilyen mértékben kilógott volna. Ami furcsa megállapítás, mert amúgy nem érezzük magunkat olyan extrának, vagy kiemelkedően okosnak, vagy elitnek, vagy nem tudom. (Pont tegnap beszéltem Meggel, hogy itt elvileg most minden ismerősünk nagyon szpesöl, meg mi is nagyon szpesölök vagyunk, aztán közben meg egyáltalán nem.) Bonyolult, na. Az egészen egyébként el sem gondolkodtam volna, csak az én legkedvesebb druszám megkérdezte, mikor az oktatás színvonaláról panaszkodtam, hogy és a diákanyag színvonala is kifogásolható-e, és igazából az nem. (Leszámítva persze azt, hogy mindjárt még egy ember itt hagyja a nyelvészetet, de szerintem már így is legalább öt önellentmondásba kevertem bele magam egy bekezdésen belül, szóval hagyom a témát.)

Egyébként most van a week 5, ami arról híres a Cambridge-Oxford tengelyen, hogy olyankor van a week 5 blues. Ami az ötödik heti depressziót jelenti, ugyanis már több, mint egy hónapja megy a tanulás, de még nincs vége, és sokaknak szokott ez a mélypont lenni, amikor kilátástalannak tűnik az élet, és értelmetlennek az, hogy nem a Manchester Metropolitanre járunk (vegyük észre, hogy már brit példákat használok a Kecskeméti Főiskola és a NYME helyett). Ezt én örömmel jelentem, megúsztam. És nem csak azért, mert kedves böltschész szaktárschamtól pont a week 5 első napján (csütörtök, ne feledjük) kaptam egy Budapestes képeslapot, ami egyrészt mókás volt, másrészt szerepelt rajta, hogy reméli nem ért még el "az ötödik heti kékség" (vagy valami hasonló). Hanem azért az is hozzájárult a depressziómentességemhez, hogy valóban az a két hét volt a legrosszabb, mikor négy-négy szupervízióm volt. Szóval csak attól, hogy jaj, már ötödik hete tanulunk nem estem kétségbe, mert a munka maga teljesíthető volt. Asszem.

A szociális életem köszöni, virágzik. Voltam kávézni egy kedves volt évfolyamtársammal (kezdi értelmét veszteni a kedves szó, ha mindenkit azzal jellemzek...), mely találkozó hozadéka többek között, hogy már tudok egy remek kávézót a közelben. Néztünk továbbá Meggel University Challenge-öt a college egyik JCR-jában (plazmatévén, mert nyilván pénz az továbbra is van). A University Challenege egy angol kvízműsor, nagyon jó, már régóta követem... YouTube-on. Úgyhogy végre megvolt az első "élőben nézem az angol tévét, te jó ég, nekik tényleg lemegy adásban az, amit mi éjjelenként torrentezünk" élményem. Mindenkinek ajánlom a műsort egyébként, aki szeret műveltségi vetélkedőket nézni, vagy egyetemistákat nézni, vagy szép brit akcentusokat hallgatni, vagy esetleg csak nagyon tájékozatlannak érezni magát fél óráig. (Az átlag halandó epizódonként olyan 1-2 kérdést tud megfejteni a nagyon-nagyon sokból.)

Kedden bonfire night volt, ami tűzijátékot és egyéb örömöket jelent Guy Fawkes emlékére. Nem mesélem el, hogy ki az a Guy Fawkes, mert fájdalmasan hosszan tanultunk róla anno angol órákon, de az egész móka nagyjából olyan, mint az augusztus 20-i tűzijáték, csak novemberben. Egyébként igen integrált része a kultúrának itt, nagyon sokan ütköztek meg jelentősen azon, hogy Magyarországon nekünk nincs november 5-én bonfire night. Aztán olyan fél perccel később rájöttek, hogy mégis minek örülnének bármilyen más országban évente egy angol embernek. Valakivel azt is megbeszéltem, hogy szerintem jobb augusztusban tartani az országos banzájt, mert akkor mondjuk nincs hideg. Mire az illető azt válaszolta, hogy de novemberben korán sötétedik, és hát a sötét az szükséges a tűzijátékhoz. Erre sajnos felvetettem, hogy jó, de augusztusban meg kilenckor van sötét, ellenben nem kell télikabátban ugrálnom pocsolyából pocsolyába. Éééés... ezt követően nem oldottuk meg az összes nemzetközi konfliktust, pedig biztos vagyok benne, hogy a tűzijáték optimális időpontja mindegyiknek az alapja. (Ebben a bekezdésben trükkösen elrejtettem azt az információt is egyébként, hogy most már néha tényleg esik az eső.)

Nagyon egyedi. Nagyon angol. Pont olyan a tűzijáték, mint mindenhol máshol.

Ez volt a bonfire, meg az emberek, akik belesétáltak az amúgy nyilván tökéletes fotóba.

Ez nem feltétlenül a legőszintébb mosolyom, de a többi kép életlen volt. Alul látható egyébként a toffee apple, vagyis a cukormázas alma, aminek fogalmam sincs mi a magyar neve (aki tudja, írja meg!).

Szerdán voltam debate-elni (igen, kezdek átváltani kronologikus mesélésre, de az egyetlen ember, aki ezt kifogásolta szerintem már úgysem olvas rendszeresen, haha), vagyis egészen konkrétan megtanulni bírózni (tudom, tudom...) a jelenlegi Európa-bajnoktól. A workshop része volt, hogy a legprofibbak előadtak egy mintavitát, amiben (mint utóbb kiderült, meg egyébként nagyon nyilvánvaló volt) minden csapatnak volt valami debate bűn feladatul adva, hogy aztán a kis képződő bírók hosszan küzdhessenek azzal, hogy milyen döntés hozható mégis egy olyan vitában, amiben mindenkinek világszínvonalúan lehengerlő a stílusa, és még a szemetet is el tudja adni tökéletes érvként, de közben meg valójában iszonyatos stratégiai hibákat vét, meg nem is nagyon mond semmi tartalmasat. Különösen szórakoztató volt a másik jelenlegi Európa-bajnokot látni, amint gyakorlatilag vigyorogva ugrált örömében, hogy hátba szúrhatja a nyitó csapatot, és központi érveként sütheti el azt, hogy "mindenkit megfenyegetünk a halállal, és ettől jó lesz" (sajnos meggyőző és logikus volt az ő előadásában, pedig tényleg ez volt az alapgondolat). Ó, volt itt minden, kérem, a miniszterelnök nem definiált semmit, a záróbeszélők egyrészt ejtették a partnerük teljes ügyét, másrészt vagy egy új érvrendszert prezentáltak, vagy az ellenfél szar embernek nevezésére építettek öt percet... és gyakorlatilag ugyanez a társaság a hétvégén hihetetlenül alázott az Oxford IV-n, és az elmúlt évek legsikeresebb cambridge-i vitateljesítményét hozta. Én meg azon szomorkodtam, hogy nem voltam Bécsben a sok (!) magyar vitázóval. Mit nekem Oxford IV, ha lehetett volna Bécsbe menni.

Csütörtökön (jó, ez már hivatalosan is így lesz strukturálva) voltunk formal hallon a Newnhamben. Az étel remek volt, a felszolgálás remek volt, talárban és csipke koktélruhában parádézni a saját lakhelyemen egy átlagos hétköznap estén szintén remek volt. De? - kérdezheti a szkepticizmusomat oly jól ismerő olvasó (mint azt megállapítottuk ez ugye az anyukám). Szóval az egyik lány meghívta három kedves úriember ismerősét. Ezzel önmagában még nincs gond, a zárdába is kellenek néha látogatók. Viszont én igen nehezen viseltem az úriembereket, főleg mert nem voltak sem kedvesek, sem úriemberek. Szóval az angol magániskolába járt ficsúr, mint azt most megtudhattam remekül foglalja magába az éretlen tinédzserfiú és a "jaj, véletlenül franciára váltottam beszélgetés közben" imázst. Ráadásul ugye itt egy ilyen ünnepélyes rendezvény, mindannyian hülyét csinálunk magunkból a kiöltözéssel, a pincérrel meg az asztali áldással, mikor pizzát is ehetnénk pizsamában - gondolná az ember, hogy ha már ez a játék, akkor tarthatnánk is magunkat hozzá, elvégre nem azért mentem formal hallra, mert igénytelen szeretnék lenni csütörtök este. Ennek ellenére van egy olyan oxbridge-i tradíció, hogy pennying, vagyis ha beledobsz formal hallon valakinek a poharába egy pennyt, akkor le kell húznia az egész italt. Vannak mindenféle bonyolult szabályok is e mellé, a lényeg, hogy tudtommal minden college-ban be van tiltva - na vajon miért. Én konzervatív vagyok, meg öreg, meg soha egy pillanatra sem laza (:D), úgyhogy sajnos annyira nem érzem felhőtlen szórakozásnak, mikor kényszerítjük egymást az ivásra. Én szerencsére egy pennyt sem kaptam (nyilván nem is húztam volna le az italomat, amilyen ünneprontó vagyok), de már az elég lehangoló volt, ahogy az urak a vacsora első tíz percében mérhetetlenül nagyon csúnyán berúgtak, azzal a lánnyal együtt, aki hívta őket. Jó, ezzel önmagában még mindig nincs bajom, nem ítélem el az ilyesfajta szórakozást, csak légyszi, légyszi, azt a másfél órát bírjátok ki viszonylag kulturáltan, amíg megesszük a vacsoránkat. Ha buli van, legyen buli, a vacsora után is lehet buli, de ha a vacsorából is bulit csinálunk, és nem mellesleg megalázzuk magunkat az egy asztallal arrébb ülők előtt, akkor nem lehetett volna mondjuk... kihagyni a vacsorát? Belátom, hogy csak a leírás alapján nem érzékelhető, hogy mégis mi bajom volt, úgyhogy jobb híján mindenki próbálja meg elhinni, hogy a magániskolás úri fiú imázs az tényleg nem nyújtott feledhetetlen szórakozást. Persze kifejezetten rossz sem volt. Csak szívesen ittam volna meg a kávémat mondjuk békében ahelyett, hogy rohanni kelljen a bárba még többet inni.
Az egyik kedvenc momentumom amúgy az volt, mikor az egyik fiúcska büszkén elkezdett a román lányra meg rám mutogatni, hogy izé, Magyarország-Románia az olyan, izé, na, van. Mondom igen, közel vannak. Lelkes bólogatás. Ezen a ponton jóindulatom csúcsán megkérdeztem tőle, hogy igen ám, de azt tudja-e, hogy melyik ország van közöttük. Némi homlokráncolással (és gondolkodásserkentő ivással) később megjött a válasz: Bulgária. Szóval nagyon ügyesen teszek fel trükkös kérdéseket részeg embereknek, morális győzelem, etc. (Janem.) Szóval most, hogy már egy igen hosszú bekezdés óta tűnök rosszindulatúnak, antialkoholistának és az életet élvezni nem tudónak, azt hiszem ugorhatunk a csütörtök estéről. (Morális győzelem 2: az este hányással és bokakificamítással, majd a másnapi előadás ellógásával zárult. A román lánnyal 11-kor mosolyogva megegyeztünk abban, hogy "öregek vagyunk mi már ehhez", és visszamentünk a szobánkba tanulni.)

A hét egyik fénypontja egyébként most már biztosan az academic tea, már másodszorra beszélgettem nagyon jót egy csomó emberrel tanulás címén. Az igazgatónő pedig megint elsétált, és megcsodálta, hogy milyen szorgosak vagyunk így péntek este. Az érdekes az, hogy szerintem valamit sikerül is mindig tanulnunk, csak nagyjából fele akkora hatékonysággal, mint azt egyedül tennénk a könyvtárban - de hát nem is erről szól. Szombaton megünnepeltük Alexa születésnapját (amit már megünnepeltünk hétfő éjjel is, meg a formal hallon is), ami azt jelentette, hogy este nyolctól hajnali kettőig folyt a pizzaevés, a beszélgetés és a játék. A pizzafutár egyébként magyar volt, és enyhén felzaklató módon három percben megosztotta velem az életét és azt, hogy sem ő, sem a barátnője nem tudnak jó munkát találni, és angolul se nagyon beszélnek, és vajon van-e állás a Newnhamben... De ettől eltekintve remek este volt. Megtudtam például, hogy mi az a DMC. Deep meaningful conversation. Érdekes kérdés, hogy valami mennyire veszti el a mély és jelentőségteljes mivoltát, ha egy rövidítéssé redukáljuk, de nagyon büszke vagyok az új tudásomra. Vasárnap Reginald D Hunter, egy amerikai komikus (komolyan így mondjuk a comediant?) beszélt a Unionben, és ugyan nekem fogalmam sem volt ki ő, meg mekkora celebritás Angliában, azért szórakoztató volt, amit mondott. Sőt, igazából nem is szórakoztató, hanem elgondolkodtató. Ha valaki véletlenül tudja ki ez az ember, annak szívesen mesélek az egészről, csak gondolom úgy általánosságban nincs sok értelme.

Mondanám, hogy lánybuli!!44, de a Newnhamben minden buli lánybuli.

Zárom soraimat, nem tudom, hogy a nagy kihagyások teszik összeszedetlenné a blogomat, vagy egyszerűen csak annyi az esszé, hogy sehol máshol nem vagyok hajlandó strukturáltan megnyilatkozni, ha nem nagyon muszáj. Márpedig sok az esszé, mert péntekig minden jövő hétre leadandó dologgal el kell készülnöm, mert jönnek a kis barátaim!!444!!!

Ui.: Egyre sűrűbben gondolkodom el azon, hogy amerikai akcentusra kéne váltanom egyik napról a másikra. A britek számára ugyanis egyértelműen nem brit az amúgy a világ egy részét megtévesztő akcentusom. A hétvégén valaki büszkén állapította meg, hogy szerinte nekem van egy enyhe magyar akcentusom. Mivel én vagyok az egyetlen magyar, akivel életében beszélt ezt kissé megalapozatlannak tartottam, és mikor megmutattam neki, hogy milyen lenne, ha magyar akcentusom lenne, akkor visszavonta a dolgot (nem fenyegettem meg, esküszöm!) Ellenben a nemzetközi iskolába jártak akcentusát minden brit lelkesen le "anyanyelvi amerikai"zza, holott nyilvánvalóan és tisztán hallhatóan nem anyanyelvi amerikai. Mindenkinek csak a saját akcentusára érzékeny a füle, úgy tűnik *sóhaj*.

Uui.: [][(((((((())))()()()()())))( - ennyire volt zavaróan sok ebben a bekezdésben a zárójel...

Tudom fejből az angol telefonszámomat!

Ez a hét híre. Továbbá az, hogy a Bluemobile úgy tűnik, hogy már a második hibás sim kártyát küldte ki nekem, úgyhogy magyar számom továbbra sincs. Tanácsom az életre: soha ne kezdjetek a Bluemobile-lal. További tanácsom: olvassátok el mit kértek ebédre, mert ha csak ránézésre böktök, akkor egy nagy kupac főtt hagyma lephet meg titeket.
A bejegyzést kulturáltabb formában pedig majd holnap (izé, ma) folytatom, ugyanis véletlenül hajnali fél négy lett a nagy esszéírás közepette. Ráadásul a tervezett 1500 szó helyett valahogy 2000 sikeredett. Még szerencse, hogy a mindig precíz és professzionális tanszék oldalszámban adta meg a kívánt terjedelmet, így majd most véletlenül elfelejtem átállítani 1,5-re a sorközt. (No nem mintha valaha is tájékoztattak volna a sztenderd formai követelményekről: eddigi tapasztalataim szerint én lehetek az egyetlen elsőéves, aki tisztában van a "Times New Roman, 12-es betűméret, 1,5-ös sorköz, 2,5-ös margók" szent kombinációjával.)
Tehát holnap ugyanitt, felszabadultan, feladat nélkül, a mondatalkotástól való iszonytól álmomban remélhetőleg megszabadulva!

Nos, holnap van, enyhe alváshiány és erős felszabadultság. Persze halványan már frusztrál, hogy jövő szombaton szerintem két határidőm is lesz, de még csak halványan. Közben megrázóan hosszú idő óta először kiszabadultam a szobám-könyvtár-előadóterem Bermuda-háromszögből, és voltam a városban, úgyhogy lesznek a bejegyzéseben random elszórt képek, hurrá.

Megtaláltam az első (!) logikusan működő csapot, ahol összefolyik a hideg és a meleg vízsugár.

Egyetem

Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy Cambridge-ben biztos csak csalódni lehet, mert mindenki olyan hihetetlen magas elvárásokkal rendelkezik. Ez valamelyest igaz. Nagyjából az az érzésem jelenleg, mint a Fazekasban volt: vannak fantasztikus részei, remek oktatók, sok minden ami azt mondatja velem, hogy igen, megéri, ezt a színvonalat nem lehet minden második sarkon megkapni. Közben viszont azért vannak olyan oktatók is, akiket nem értem hogy engedtek ide pontosan, ha ez elvileg egy világelső hely. De egyelőre még nem olyan súlyos a helyzet, mint a Fazekasban volt, csak itt is van, aki/ami jobb, meg rosszabb. Viszont itt is igaz az, ami a világon mindenhol, hogy az ember érdeklődését nagyban formálja az, hogy melyik oktató néz ki tanít a legjobban.

Amire ezen a héten konkrétan tudok panaszkodni tanulási szempontból az az, hogy volt egy borzasztó esszétémánk (amit az éjjel fejeztem be). Pontosabban három, és azokból kellett választani. Olvasmánylistát pedig nem kaptunk hozzá, mert végül is már megint valami olyanról kell hosszan megnyilatkozni, amiről nem tanultunk, miért is adnának legalább írásos segédanyagot hozzá. Szóval gondolván, hogy ez itt az egyéni oktatói figyelemről híres egyetem, bátorkodtam megkérdezni a szupervizort kedden, hogy tudna-e azért valamilyen könyveket ajánlani. Azt mondta természetesen, bár fogalmam sincs még mi a téma (ez végül is csak azért jó mert ő a szupervizor ÉS az előadó), de írjak neki emailt. Írtam. Azt a választ kaptam, hogy "hahaha, megnéztem, nincs olvasmánylista, akkor én sem adok, muhaha, szerintem tanulságos lesz így megcsinálni, bocsika, hihihi". Jó, lehet, hogy nem szó szerint ezt írta a 60 éves hölgy, de majdnem.

A problémát egyébként végül úgy oldottuk meg, hogy a harmadéves Newnhames nyelvész lány átküldte a saját azonos című esszéjét, amit két éve írt. Ugyan egyrészt csúnya dolog lett volna teljes részeket átemelni belőle, meg igazából nem is volt olyan kiemelkedően jó, legalább lett valami ötletünk arra vonatkozóan, hogy mégis mi a manóról kéne itt beszélni. Mindez egyébként pénteken zajlott, amikor is elmentünk az academic tea nevű eseményre, ami azt jelenti, hogy minden hét pénteken este nyolckor zajlik a butteryben, és egy nagy college szintű közös tanulást jelent, sok teával és keksszel. Remélem mindenki el tudja képzelni mennyire hatékony is az a tanulás, ha több tíz lány több kiló keksz köré gyűlik péntek este. De társasági eseménynek mindenképp nagyon jó volt.

Az Emmanuel College és a híres kacsái!

Az Emmanueles diákok fő büszkeségei még egyszer, közelebbről. Egészen egzotikusak. (janem)

Ami egyébként egészen megdöbbentő az az, hogy egy csomó dolognak túl vagyunk a felén. Mármint pl. Francis Nolan előadásainak már a kétharmadán is. Vagyis minden fonetika tanulmányaimnak a kétharmadán. A mondattannak már majdnem a felén. Ez azért van, mert minden tantárgyunk két-három részből áll, és értelemszerűen a második termben már teljesen más dolgokat fogunk más emberektől tanulni ugyanazon a tárgyon belül. A következő két évben pedig semmit nem kötelező felvenni (mármint valamiket kötelező, de nem mondják meg, hogy mit), tehát ha akarom, akkor a teljes nyelvész pályafutásom (:D) összes fonetikáját le fogom tudni két héten belül. Ijesztő, hogy ráírják majd a diplománkra, hogy Linguistics (Slusszpoén: amúgy nem írják rá, csak azt, hogy Cambridge. Az mellékes, hogy akkor most orvos lettem, vagy jogász.), miközben igazából csak 6 előadásnyi fonetikát tanultunk. Persze logikusan következik az egész a rövid termökből, de azért furcsa volt most belegondolni.

Vannak, akik kérdezték, hogy mikről is írok esszéket, úgyhogy megosztom akkor most a nyelvváltozatok témát, amit most fejeztem be, illetve a fonetikát, amit szombatig kell. Szintaxisból fákat rajzolunk, meg logikai feladatokat oldunk meg gyakorlatilag, meg főleg írás nélkül gondolkodunk sokat, de fákat majd akkor mutatok, ha épp nem lesznek más fotók egy bejegyzésben.

Do all dialects of English share the same underlying linguistic system? Assess the extent to which differences between different varieties of English are structural. (ezt éltem már túl sikeresen, bár a mondanivalóm minőségéről nem nyilatkoznék)

 “The prosodic resources available to languages are rich, but relatively unimportant  for communication.” Discuss. (Tipikus cambridge-i esszé típus. Elvontnak tűnő mondat, majd a végére odaírva, hogy discuss. Egyébként szerintem ez most konkrétan izgalmas.)

Nem egyetem (élet, haha)

Kedden voltunk a szokásos (vagy legalábbis azzá váló) pub kvízen, éééés nyertünk. No nem a konkrét kérdésekben, bár ott is másodikok lettünk, hanem a legkreatívabb csapatnév kategóriában. Mi voltunk ugyanis "Monte Kvíztó grófjai", és kaptuk egy hatalmas adag Malteserst. Nem tudom olyan miért nincs otthon, de nagyon finom. Kicsit emlékeztet a KitKatre, de golyó alakú, és jobb. Ja, igen, hiszen nyilván valami édességről van szó, mi más fontos lehet még az életben.

Életlen kép a csapatról és a Maltesers dobozról

Szerdán úgy volt, hogy a magyar societyvel megyek a Pembroke-ba formal hallra, és nagyon-nagyon vártam is, meg készültem is rá. Aztán mikor megjelentem este hétkor koktélruhában-talárban a Pembroke-ban kiderült, hogy többek mindenféle adminisztrációs bakijai miatt ugyan én befizettem a jegy árát, de a végleges vendéglistára nem kerültem rá. Bevallom azért nekem is volt szerepem a dolog elszúrásában. Szóval a főszervező lovagias felajánlását (konkrétan azt, hogy átadja nekem a helyét) visszautasítva kihagytam a dolgot. De sebaj, lesz még formal hall az életben bőven, legközelebb konkrétan jövő csütörtökön, mikor az egyik Newnhames lány születésnapját ünnepeljük.

Csütörtökön Halloween volt, úgyhogy beöltöztem Playboy nyuszinak, és elmentem bulizni, és nem is emlékszem az este felére elmentem a Unionbe megnézni a debate-et (sokan vettek valamiféle jelmezt amúgy, és mentek el bulizni, a Halloween itt tényleg a szórakozásról szól). A fő debate arról szólt, hogy bent maradjon-e az EU-ban az Egyesült Királyság. Ja, nyilván nem hagytam volna ki holmi szórakozóhelyekért. Nagyon jó volt egyébként, érdekes látni, hogy mi motiválja az itteni EU szkeptikusokat ahhoz képest, ami az otthoniakat. A legtöbben egyébként nagyon visszafogottak voltak, egyedül a UKIP (UK Independence Party, egy függetlenedést szorgalmazó párt, akik nem mellesleg nem vetik meg a jobboldali populizmust) politikusa mondta ki, hogy "a brit pénz menjen a brit embereknek, fuj bevándorlók". De szerencsére őt azért ha nem is konkrétan kinevette, de legalábbis megvetően kimosolyogta a közönség. Ennyivel jobb a brit társadalom, mint a magyar - mondhatnám, ha nem tudnám, hogy azért a cambridge-i diákság valószínűleg nem az átlagos közeg a szélsőséges pártokra való fogékonyság szempontjából.

A fő debate előtt volt emergency debate, ahol hagyományosan a diákok vitáznak valamiről. Ezen a héten egészen konkrétan arról, hogy tanítsunk-e minden gyereknek túlélési készségeket zombi apokalipszis esetére (éljen Halloween!). Röviden: zseniális volt. Az ellenzék egy kifejezetten logikus érvelést vezetett elő arról, hogy a gyerekek ugyan cuki, de ha a zombik átveszik az uralmat, és a társadalom újjáépítése lesz a cél, akkor jobban járunk, ha egyszerűen feláldozzuk a gyerekeket. Volt ezen túlmenően még frappáns (és tiszteletlen és ejnye) beszólás egy professzornak is, illetve valaki megállapította, hogy azért jó, ha a gyerekek életben maradnak, mert akkor dolgozhatnak majd olyan remek cégeknek, mint a Deloitte. (A Union fő szponzora a Deloitte, és ezen a héten a terem felében az ő alkalmazottjaik ültek. A diákság jobban értékelte a poént, mint ők.)

Egyébként pedig vásárolok. Még az első bejegyzések egyikében említettem, hogy azért jó, hogy Cambridge-be jöttem egyetemre, mert így végre lesz funkciója az évek során felhalmozott sok elegáns ruhámnak. Nos, azzal nem számoltam, hogy majd itt is folyton csak elegáns ruhákat akarok majd vásárolni. De hát ha egyszer szép, és olcsó, és hű de nagyon megérdemlem (pontosan nem tudom egyébként, hogy miért érdemlem meg, de biztos így van). Volt továbbá ma egy vintage (ezt magyarosítjuk vintidzsre? vagy vintázsra?) ruhavásár az Emmanuelben (ezért találkoztam a kacsákkal), ahol meg pláne olcsók voltak a dolgok. Szóval igen, ezúton üzenem az egyetemnek, hogy a tanulmányaimat nagy mértékben elősegítő dolgokra költöm ám a pénzt, amit adnak. Most pedig jöjjenek a további "te jó ég, ez egy város, és még szép is, miért tanulok én folyton a szobámban" képek.

Az Emmanuel fő udvara

És még egyszer. Vegyük észre, hogy ilyen szép az idő novemberben (kabát sem kell!), míg otthon úgy tudom ocsmány.

A Trinity Hall hídja és könyvtára a Clare College hídjáról. Balra a Clare kertjei.

A King's a Clare hídjáról

Ez a UL, vagyis az egyetemi könyvtár. Ja, nem kiemelkedően szép. Ez az egyetlen, amiben Oxford sajnos tényleg jobb, nekik szép a könyvtáruk.

Ilyen oszlopok vannak előtte. Félreértés ne essék, bent még sosem jártam.

Ui.: A héten dobtam ki a még otthonról idecsempészett Naturaqua vizes üvegemet, és vettem egy újat. Sic transit gloria mundi.