Meglepetés: itt tanulni is kell?!

Ez a bejegyzés három napja megíratlanul hever a vázlatok között, szóval azt hiszem igen, itt tanulni kell. Továbbá lassan egy hete beteg vagyok, szerintem megvolt a term legnehezebb hétvégéje, és miután fél ötkor végre lefeküdtem, fél nyolckor a tűzriadó keltett. Nagyjából ezek a mentségeim vannak arra, hogy múlt kedd óta nem írtam.

Tölcsérrel a fejünkbe a tudást!

Előző héten is négy szupervízióm volt, és a mostanin is négy lesz, ami ugye négy leadandó dolgot jelent, ami nagyon fájdalmas volt (szombat délben volt egy határidő, hétfő délben pedig kettő, ami elég rossz kombinációnak bizonyult). De ebben a termben ilyen már többet nem lesz, csak maximum három szupervízió lesz hetente (attól tekintsünk el, hogy ez 7-8. héten pontosan ugyanezeket a határidőket fogja jelenteni), szóval most igyekszem arra gondolni, hogy ha ezt túléltük, akkor a többit is túl fogjuk. A tanulnivaló nagyrészt amúgy igen érdekes (meglepetés!), a problémák csak ott kezdődnek, hogy még mindig tisztázatlanok az elvárások. Tehát kellett írni egy fél-egy oldalas beszámolót egy dialektálisan megjelenő mondattani/hangtani jelenségről. A legtöbbről fejből tudtam volna írni ennyit (vegyük észre, fél oldalt bármiről össze lehet kaparni), de hát gondoltam ha kaptunk szép olvasmánylistát, biztos nem véletlen. Az olvasmánylista, mint kiderült mindenféle jelenleg is zajló kutatásokról, ezerféle alternatív hipotézisről és összességében olyan dolgokról szólt, amikhez a szükséges elméleti hátteret szerintem kizárt, hogy elvárják a harmadik héten, hiába Cambridge. De még ha mindent szépen meg is értek, akkor is lehetetlen fél oldalban összefoglalni. Probléma továbbá, hogy nagyon nehéz és időigényes ezekről a dolgokról írogatni. Persze, elolvassuk, érdekes, kijegyzeteljük, szívesen beszélgetnénk róla... de nem, írjuk le egy oldalban, hogy mit olvastunk, miközben próbáljunk meg úgy tenni, mintha nem plagizálnánk, de mi is az a plagizálás, mikor alapfogalmakról van szó, amiket olyan sokféleképpen azért ne lehet elmagyarázni... nem kellemes.

Ezzel egyébként az is a gond, hogy a szupervizoraink láthatóan nem tudják tartani a lépést, semmi, de semmi nincs időre kijavítva, egy hetet vártunk egy esszére, és mikor kijavítják, akkor is két félmondatos kommentár van rajta. Mindenki azt mondja Oxbridge-ről, hogy megírod az esszédet, aztán az okos szupervizor darabokra szedi, és ez nyilván nagyon fejleszt téged. Ehhez képest az én visszajelzéseim eddig nagyjából abból álltak, hogy "szép munka. ide írhattál volna még egy példát. remek.". Ez egyrészt jó, mert alapvetően pozitív a kommentár, de közben meg nagyon az az érzésünk, hogy el se olvassák a dolgokat. Ja, meg késnek, meg szét vannak esve, meg fogalmuk sincs mit is akarnak tanítani. Persze nem az összes, meg nem vészes a helyzet, meg nyilván mindenhol tökéletlen az oktatási rendszer, és még mindig jobb, ha Cambridge-ben nézek szembe a tökéletlenséggel, mintha a Gödöllői Főiskolán, na de na.

Múlt szerdán egyébként még a term legnehezebb napja is megvolt, két előadással és két szupervízióval: ennél is már csak jobb lesz. Egyébként hiába csak 4 óra, azért tényleg nagyon más a terhelés, ha interaktív és folyamatosan gondolkodásra kényszerítő a 60 perc, mintha "csak" jegyzetelni kéne egy előadást.

Nagyon dicsértem a könyvtárak felszereltségét: na ennek is elértük a határát. Kellett ugyanis egy könyv (utóbb kiderült, hogy borzalmas) az egész évfolyamnak, és alig volt belőle pár példány. Az egyik szimpatikus (nem) szupervíziós csoporttársam pedig szó szerint röhögve vitte el az orrom előtt a tanszéki könyvtár overnight példányát... szóval ez is eredményezett egy kisebbfajta krízishelyzetet. (Ez az overnight loan rendszer egyébként tényleg jó, a legkeresettebb könyvekből egy példányt mindig csak délután négytől lehet kivenni, és másnap délelőtt fél tizenegyre vissza kell vinni, így napközben elvileg mindig hozzáférhető.) A problémát végül úgy sikerült megoldani, hogy felfedeztem, hogy egyetlen egy college-ban van egy példány a könyvből, és szerencsémre pont abban, amibe a "magyar apukám" jár. Szóval a végén még házhoz is hozta nekem ezt a remekművet. Mindezt pedig zserbóval háláltam meg. Apropó zserbó...

Kulináris élvezetek!

Szerető szüleim elküldték a téli ruháimat és mellesleg egy doboz zserbót is mellé. Szóval napok óta mindenkit zserbóval etetek. Mindennek következtében rájöttem, hogy az angol nyelv igen szegényes, ha süteményekről van szó (jó, nem, ezt én sem gondolom komolyan). De egyszerűen nincs szó a süteményre. Legalábbis én 6 napja ezen gondolkodom, és még nem találtam. Van cookie meg biscuit, de az keksz. Persze más kérdés, hogy mi meg a cookie és a biscuit között nem tudunk magyarul különbséget tenni. Aztán van a brownie, de az nem az állagra meg a formára utal, hanem az konkrétan az az egy sütemény. Általános kategóriából pedig gyakorlatilag csak a cake maradt, amit én magyarra botor módon mindig is tortának fordítottam. Hosszas konzultációk után arra jutottunk egyébként többekkel, hogy a zserbó is cake. Ami csak azért gond, mert akkor a zserbót és az összes tortát mind egy kategóriába soroljuk. Ami nyilván tarthatatlan.

Kiderült egyébként az is (fokozódnak az izgalmak, látom ám), hogy sok szavuk van a kis angoloknak a narancs-mandarin spektrumon elhelyezkedő különféle gyümölcsökre. Ja, hogy ez egy spektrum? Nem, én sem tudtam. Számomra létezik narancs és mandarin. (Meg persze grépfrút és vérnarancs.) Az angolok számára van a kettő között/mellett még minimum két másik is, az egyiknek az a neve, hogy satsuma, a másikat meg se tudtam jegyezni. Elmagyarázni persze senki nem tudja, hogy mi a különbség egy mandarin és egy satsuma között, szóval újabb szörnyű dilemma fog életem végéig elkísérni.

Odáig fajultak a dolgok egyébként, hogy teljesen kifogytam mindenféle teából. Ma este aztán vettem egyrészt mentát, másrészt a nagy felszabadult alváshiányos poszt-esszé kedvemben egy liquorice nevűt. Fogalmam sem volt mi az, de az volt ráírva, hogy 'comforting', gondoltam az most pont jól jönne. Furcsa. Megpróbáltam elmagyaráztatni többekkel, hogy mit is iszom épp, de nem igazán sikerült felfognom. Mindannyiunk kedvence, a sztaki szótár most látom, hogy azt írja medvecukor, vagy édesgyökér. Őszintén szólva még azt sem tudom biztosan, hogy a medvecukor és az édesgyökér az most ugyanaz a dolog-e. Valaki műveljen ki a témában! Egyébként a menta jobb.

A bátyám azt mondta, hogy akkor fogom tudni, hogy már otthon érzem magam Cambridge-ben, ha elő merem venni nyilvánosan ezt a bögrét (amit tőle kaptam a be-sem-merem-vallani-olyan-sokadik születésnapomra). Jelentem, szerdán megjött, és rögtön körbe is hordoztam véres kardként az emeleten. Sőt, tegnap Megnek már ebből adtam a kávét hajnali fél egykor tanulás közben.

Egyértelműen passzol a "My body is just a filter: coffee goes in, sarcasm comes out" pólómhoz. Egy perces néma csend a bátyám zsenialitásának!

Na, azért ez mégis csak a lehetőségek fellegvára!

És nem csak azért, mert csütörtökön az igazgatónő palotaszerű házában voltunk megvendégelve, meg általánosságban sűrűek a pezsgőzős események. Elmentem pénteken és szombaton egy-egy előadásra (mármint nem kötelező egyetemire), hogy lássak végre valami perspektívát, ne csak azt érezzem, hogy a szobáinkban szenvedünk, és folyamatosan csak könyveket olvasunk, amiket aztán nincs kivel megbeszélni. Pénteken Francis Nolan adott elő szűk körben a párszaszóról, amit ugye ő talált fel. Nagyon szórakoztató volt, bár sajnos kiderült, hogy ellentétben az interneten terjedő információval, meg főleg a Tolkien által kitalált nyelvekkel, a párszaszó nem egy teljes nyelv teljes nyelvtannal és tízezer szóval, csak a filmekben konkrétan elhangzó mondatokat fordította le.

Hétvégén volt a Festival of Ideas nevű program, ahol tudományos népszerűsítő előadásokat tartott a sok okos cambridge-i professzor. Egy előadáson voltam, csak, de az egyrészt nagyon érdekes volt, meg inspiráló, meg kicsit újra éreztette velem, hogy azért vagyunk itt, hogy ilyen izgalmas dolgokról tanuljunk, hiába tűnik néha soknak, unalmasnak és monotonnak. Másrészt pedig valahol... durva (nem vagyok hajlandó illőbb jelzőt keresni most) volt látni, ahogy 100+ felnőtt ember csügg a professzor szavain, és ideutazott azért, hogy meghallgathassa. Azt a professzort, aki két hét múlva már engem is tanítani fog.

Minden, ami nem fért be a fentebbi béna alcímek alá!

Voltak csütörtökön tesztelni az elektromos dolgainkat, mert nehogy már lángokban álljon egész Dél-Anglia azért, mert én az ebayről vettem a töltőmet egy dollárért. Ebben a tesztben az a jó, hogy kötelező, ámde fizetünk érte, és konkrétan elkobozzák azt, ami "megbukik". Meg persze felmerülnek olyan kérdések is, hogy mi értelme van, ha önbevallásos alapon megy, és amit nem akarok átadni a bácsinak, azt nem fogom. Ha meg év közben veszek valamit, nyilván nem fogom még egyszer kihívni. De megvolt a nagy esemény, most már mindenem ott díszeleg egy kifejezetten esztétikus és szolid (nem) matrica hatalmas 'passed' felirattal. Mindenemen... kivéve, amit elkoboztak! Komolyan, elkobozták! Csak úgy elvitte a bácsi a magyar elosztómat, és sosem látom majd viszont! Az átalakítómat és a laptoptöltőmet is majdnem elvitte, még szerencse, hogy épp itt voltam (bejönnek ám az ember szobájába távollétében is), és sikerült meggyőznöm, hogy csak azért, mert az elosztómon van ausztrál dugasz nem fogom használni Angliában élő európaiként... Viszont igazán fantasztikusan jó, hogy elvitte az elosztómat, mert tudjátok mit nem árulnak itt? Hát európai elosztót. Mert miért is árulnának. Úgyhogy végül vettem egy angolt, és most több átalakítót is használok egyszerre, és ja, nagy volt a szomorúság csütörtökön emiatt. (Meg amiatt, hogy lazán beleszórták a bácsik az ágyunkba az összes koszos kábelt. Heló, ott alszom, nem véletlenül a padlón készítettem össze, és nem a párnámon.)

Vannak ám szociális programok, nem csak szakmai előadásokra járok hétvégén is. Játszottunk például unót, ami nagyon randomnak hangzik, és bennem a harmadik osztályt (mármint általános iskola) idézi fel, de nagyon jó volt. Meg voltunk ma a bűvész society bemutatóján, ami szintén nagyon randomnak hangzik, de szintén nagyon jó volt. A debate meg persze még mindig igen-igen jó, a világbajnoki elődöntőssel együtt brainstormolni készülési időben nem semmi élmény. Csak persze kicsit műveletlennek és bénának érzi magát az ember, de még úgy is megéri. Ja, és végre bejutottam az edzőterembe, úgyhogy az elmúlt három napban már volt hol feszültséglevezetnem. Amellett persze, hogy a nap 24 órájában történő kekszevéssel is feszültséglevezetek, szóval azt hiszem ez 1-1.

Az oké, hogy nagyon jófej nagyon sok lány a college-ban, de azért pár mondatban megemlíteném azt is, hogy nagyon-nagyon jó, hogy Meggel ilyen jól kijövünk. Zseniális az is, hogy egymás mellett van a szobánk. Nagyon jól tanulunk együtt, nagyon jól szenvedünk együtt, nagyon jól kapunk együtt hisztérikus röhögőgörcsöt hajnali háromkor a tanulás 15. órájában, és nagyon jókat beszélgetünk nem nyelvészetről is. Szóval azt hiszem szerencsém van. Egyébként ez tényleg mázli, sokan mondják, hogy kellemetlen tud lenni, ha nem jönnek ki különösebben jól az egy college-ba és szakra járók, és gyakran elő is fordul. Szóval ez legalább valami olyan, amire nem tudok panaszkodni, ha már minden másra láthatóan igen.

Ezennel pedig a gyógyszeres táskámat ölelgetve elvonulok aludni.

Ui.: Ha jelentősen romlik az írásom színvonala, akkor elnézést, de sajnos a hétvége eljuttatott oda, hogy enyhén émelygek, ha egy üres dokumentumot kell szavakkal megtöltenem.

Elfogyott a mentatea, morcos vagyok

Valljátok be, hogy hiányzott. Nem élet az élet, ha Eszter nem panaszkodik, kesereg, utálkozik, vagy egyenesen hisztériázik valamin. Naponta. Vagy naponta többször. Itt Nyugat-Európában ugyan minden csupa mosoly, báj és kellem, de az igazi magyar az itt is tud morcos lenni. Úgyhogy készüljön a kedves olvasóközönség, most az leszek! (Disclaimer: Nincs ám semmi bajom, csak még mindig indokolatlanul viccesnek tartom a saját magamon való ironizálást.)

Szóval először is elfogyott ma a mentatea, pedig mint azt mind tudjuk, alig pár napja vettem egy húsz filteres kiszerelést. Ezen felül ráadásul még meg is vagyok egy kicsit fázva. Azt tudni kell édesapám családfői szokásairól, hogy szerinte előbb felöltözünk, aztán ha az már nem elég, akkor fűtünk is. Ennek megfelelően én éjszakánként 16, napközben 19-20 fokhoz vagyok szokva. És ez teljesen rendben is van. Viszont akkor most képzeljük el, hogy mi lehet a szobámban, ha napok óta arra ébredek, hogy meg akarok fagyni. Már múlt héten kértem egy pokrócot, ma kértem még egyet, illetve írtam a karbantartóknak, hogy levegőtlenítsék a radiátoromat, vagy csináljanak valamit, de ez így nem kellemes. Az a rendszer egyébként, hogy a college biztosítja a "background heating"et szobánkénti két radiátorral, amik akkor kapcsolnak be, mikor a kinti hőmérséklet egy bizonyos fok alá esik. Nekem szerintem csak az egyik működik normálisan, lásd még: karbantartók kihívása. Ezen kívül van még egy elektromos melegítő (??), amit az ember bármikor használhat, csak utána ki kell majd fizetnie a költségét. Ja, meg égett por szagot áraszt, ami egy picit rontotta a komfortérzetemet tegnap. A megfázásomból következik, hogy szombat óta nem voltam futni sem, ami szomorú. Az edzőterembe ugyanis még mindig nem mehetünk, mert hiába vagyok itt lassan három hete, még mindig nem jött el az időpont, amikor is tíz perc alatt körbemutogatják, hogy ez itt a súlyzó, ne ejtsd se magadra, se másra, kész, oké, most már járhatsz ide rendszeresen.

Akkor most pedig kritizálom egy kicsit az oktatást. Mint az kiderült 28-an vagyunk már csak, vagyis valakinek sikerült az első két hétben rájönnie, hogy mégsem neki való ez az egész, és távozott. Ezen felül az egyik szupervíziós csoporttársam tegnap kifejtette, hogy ja, ő megérti, őt sem érdekli ám a nyelvészet. Szóval a motiváló közeg adott! Ezen túlmenően pedig tegnap megvolt az első igazi "ezért fizetek én?" pillanatom, mikor is a teljesen összeszedetlen szupervizor (eddig is tudtuk, hogy az) sikeresen késett 10 percet, majd miatta elkéstünk a következő előadásról. Ráadásul komolyan mondom, ha még egy előadás, vagy szupervízió azzal tölt negyed órát, hogy "mi az a nyelvészet?", "miért érdekel titeket a nyelvészet?", "jaj, olyan érdekes, hogy nyelvészetet akartok tanulni, milyen bátor döntés, hogyhogy?", akkor... még morcosabb leszek! Hahó, ez a Cambridge-i Egyetem, még ha nem is érdekelne, akkor is sikerült egy évvel ezelőtt egy sok körös felvételi jelentkezésen hihetően hazudnom azt, hogy de. Akkor ugorjunk már! A másik kedvencem az az, hogy megemlítenek sok-sok érdekes témát, hogy jaj, képzeljétek, a nyelvészet ilyenekről szól, majd ilyeneket fogtok tanulni. Nekem meg mindeközben az jár a fejemben, hogy oké, akkor mondjuk... kezdjük el a tanulását! Jó, bevallom az is frusztrál, hogy közben mindenki folyamatosan arról beszél, hogy ez még az eleje, majd várjuk csak ki, míg annyira bedurvul, hogy vért fogunk pisilni mindannyian a nap 25 órájában. És ezt egy kicsit unom. Most is van munka, de nem beláthatatlanul és teljesíthetetlenül sok. Viszont kezd zavarni a folyamatos érzelmi terhelés, amit az jelent, hogy minden létező forrásból az folyik, hogy "várd csak ki, míg igazán kemény lesz". Ezt mondták a felvételi után is. Ezt mondták az első nap után is. Ezt fogják mondogatni egészen addig, míg le nem diplomázunk? Én szívesen tanulok, meg ha sok a feladat, akkor megcsinálom a sok feladatot, csak közben légyszi hadd ne kelljen azt éreznem, hogy a kaszás mindig egy fél lépéssel mögöttem jár, és persze lehet, hogy most még azt hiszem, hogy megúszhatom, de egyszer - hamarosan - utol fog érni.

Végül szitkozódom egy kicsit az emberek szórakozási szokásain. Szóval a múlt hétvégi építész partin (amin természetesen én nem voltam jelen, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék messzemenő következtetéseket levonni sok, egyébként ismeretlen emberről!) az első embert már az étteremből vitte el a mentő. A második állomáson, ami már tényleg egy pub volt pedig a két vécéfülkéből az egyiket egy eszméletét vesztett hölgy foglalta el, a másikban pedig felváltva... igen, tudjátok mire gondolok. Ráadásul állítólag a kis angolok félelmetesen nem tudják kezelni az ilyen helyzetet, és a helyszínen tartózkodó magyar tudósítónkra (:D) hárult a feladat, hogy mindenkit félig-meddig emberszerű állapotba varázsoljon. Slusszpoén: mindez este 10-11 környékén történt. Én mindeközben azon gondolkodom, hogy hogy lehet, hogy Magyarországon tényleg megtanulnak kulturáltan inni az emberek. Vagy legalábbis egy részük az esetek egy részében kulturáltan iszik, és ha mégis az eszméletvesztésig fajulna a móka, akkor az hajnalban van. Nem, kérem, itt este 9 és 10 között meg kell inni annyit, hogy ne észleljük a külvilágot. Ha már-már visszatetszően szeretnék bölcselkedni, akkor még azt is mondanám, hogy lehet, hogy ez összefügg azzal, hogy itt mindenki pont egy picit fiatalabb, és mindenki most költözött el a szüleitől, és hű, akkor bulika.

Egyébként csak hogy valami pozitívat is keverjek a bejegyzésbe ezúton köszönném meg a szüleimnek (:D), hogy jó liberális szülők voltak, és nem úgy neveltek, mint mondjuk azt Ázsiában szokás. Már egy ideje akarom írni, hogy nagyon látszik egy csomó ázsiai lányon a sztereotipikus ázsiai mentalitás. És ezt nem én találom ki, hanem néha ők mondják saját magukról. Tehát hallottam már olyan történetet, amiben 16 évesen el lett küldve egyedül a lány Angliába, mert "anyukám barátnőjének a fia abba a bentlakásos iskolába járt, majd bejutott Cambridge-be. A szüleimnek persze annyira nem voltam fontos, hogy velem is költözzenek. De végül bejutottam én is Cambridge-be, szóval büszke lehet rám a családom". A másik, akit kiemelnék az az fiatal ázsiai hölgy, aki februárban lesz 20, azaz húsz, kiírva pedig húsz éves, ehhez képest egészen most októberig éjfélkor volt a takarodója. Saját bevallása szerint ezért most nagyon ki szeretné élvezni, hogy a világ másik felén van, és mindent szabad. Na, vajon ki ivott emlékezetkiesésig az elmúlt hetekben, én, vagy ő? Szóval ja, köszönöm anyukámnak és apukámnak.

Ezen a ponton pedig visszaveszek egy kicsit. Disclaimer még egyszer: a fentebbi tényleg el van ám túlozva, nyilván amúgy minden tele van nagyon jófej és értelmes és kedves emberekkel, és nagyon jól érzem magam, csak a panaszkodás egy  létforma. A káromkodás meg önkifejezés, lehet, hogy tudat alatt az is hiányzik. Egyébként tanulok, ami igen nagy részben érdekes. Éééés voltunk bálban szombaton, szóval mesélek arról, mert hát egy black tie esemény mindenkit biztos jobban érdekel, mint az, hogy a nyomorult bluemobile nem képes egy használható SIM kártyát elővarázsolni már majd egy hónapja, én meg innen veszekszem velük (hoppá, csak elpanaszoltam ezt is). Na, de: bál. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy egy cambridge-i bál sem bálabb, mint egy magyarországi gólyabál. Ugyanúgy kiöltözős partinak nevezném, csak itt még egy fokkal durvább a kiöltözés, ugyanis a hölgyek egy része földig érő ruhát vett, az uraknak pedig kötelező volt a fekete csokornyakkendő és minden ahhoz járó ruhadarab. Volt zene, ami nem volt rossz, volt buli, ami nem volt rossz. Újdonsült intenzív alkoholkerülő magatartásomat pedig csak fokozta az, hogy mondjuk 5 fontba került egy koktél. Ez nagyjából önmagában garantálta is, hogy nem ittam másodikat.

Ami érdekes volt az az, hogy volt popcorn és vattacukor, vagyis nem csak, hogy magassarkúban és elegáns ruhában bulizunk, de még vattacukrot is eszünk, mint valami majálison, és persze elkerülhetetlenül nyalogatjuk is az ujjainkat a fél este folyamán. De ez szerintem aranyos volt. Ami még meglepett az az, hogy itt a parti valamiért nem tartott sokáig. Nem mintha nekem most személyesen igényem lett volna hajnali 5-ig maradni, de mondjuk ahány gólyabálon otthon voltam, ott azért egyrészt nagyjából addig maradtam, másrészt jelentős tömegek maradtak nagyjából addig. Itt a bál 9-kor kezdődött, mi fél 10-re már oda is mentünk, folyamatosan verekedtük át magunkat a több száz fős tömegen... majd éjfélkor oszlásnak indult a nép. De tényleg, az egyik pillanatban még 10 percbe telt átjutnom az egyik teremből a másikba, mert akkora volt a népsűrűség, a másikban meg mintha félezer emberrel kevesebb lett volna ott. Mikor mi fél kettőkor elmentünk esküszöm már csak tízes nagyságrendű volt az ünneplő tömeg. Pedig szombat volt. Érdekes. Most pedig jöjjön néhány képes bizonyíték arra, hogy valóban voltak szép ruhás kislányok, meg vattacukor, meg fekete-fehér dresscode.

"Luxy kis sörsátor, Cambridge legszebb épülete" - mondta szakértőnk

Ha fekete-fehér a kép, akkor nem is látszik, hogy nem mindenki tartotta magát a dresscode-hoz

Vasárnap este a Hungarian Society tartott gólyaavatást. Végül nagy nehezen rászántam magam, és elmentem. Bekötött szemmel kellett mászkálnunk Cambridge-en keresztül, egymásba kapaszkodva, autók és pocsolyák között. Ezt nagyjából 10 percig bírtam, és így én már végignézhettem, amint kedvenc fizika olimpikonunk szó szerint kizuhant az úttestre. Mindig jó ötlet ez az avatósdi, nem? A bosszankodó hangnemet megint félretéve egy pillanatra egyébként kellemes volt maga az összejövetel, volt kvíz, meg játékok, meg főként jót beszélgettünk.

A bejegyzés szerkezete mostanra gyakorlatilag már nem létezik, úgyhogy még gyorsan megjegyzem itt a végén, hogy többen kérdezték, hogy nincs-e kultúrsokkom, meg nem nagyon rossz-e nem otthon. És így... nem tudom, nincs? Mármint én nem érzem a nagy kulturális különbséget, amit meg esetleg érzek, az nem zavaró. Szóval igazából szerintem ugyanennyire lenne "rossz nem otthon", ha Szegeden lennék. Csak mondjuk Szegeden sűrűbben látogatna meg mindenki. (Ezt mindenki vegye szolid feddésnek, aki nem látogat meg, aki meg három és fél hét múlva jön (izgike!!!), az meg legyen büszke magára. :))

Ennyire tanulok nagyon!

Ui.: Meg a minap azt mondta, hogy "I'm having a bad hair day". Imádtam. A magyar nyelv akkor lesz tökéletes, mikor végre kitaláljuk, és elterjesztjük a "creepy" és a "bad hair day" megfelelőit.

Van mentateám!

A bejegyzés címe kísérleti jellegű, az előzőt ugyanis a blogspot fantasztikus és megtéveszthetetlen mérései alapján jóval többen látták, mint az elmúlt pár posztot. Ami nyilván a bulvárcímnek köszönhető. Vagy ha nem, akkor majd most elválik. Mindenesetre tényleg van mentateám, jelentősen nagyon jó tőle az élet.

A vitázás feletti extázisomnál hagytuk abba. Csütörtökön aztán meghallgathattam, amint Francis Nolan cuppantgat órán. Akarom mondani előad, csak némi demonstráció kíséretében. És hogy soha ne legyen elég a nyelvészetből még a Linguistics Society első előadására is elmentünk délután. Mindig valami érdekes, aktuális, a szak keretein azért valamelyest kívül eső kutatásról beszél a meghívott előadó, a közönség pedig nagyrészt a tanárokból áll, nem a diákokból, de érdekes volt, meg úgy nagyjából még érthető is. (Az előadó szomáli-angol bilingvisekről beszélt egyébként, akiket Bristolban interjúvol már egy ideje. Van, amelyikük még svédül is tudott, az volt aztán csak az izgalmas.)

Ezek után - továbbra is aktívan és eredményesen ignorálva a másnapi határidőt - elmentünk a Unionbe, ahol arról vitázott a sok okos politikus, hogy megérdemli-e a jelenlegi angol kormány a bizalmunkat. De nem ám a helyi polgármester jött el, hanem a Green Party vezetője és hasonlóak - mi pedig az első sorban ültünk, úgyhogy még olyan fotó is készült, amin az egyik úriember épp nagyon (populistán, khm) magyaráz valamit, én pedig a világ legszkeptikusabb arckifejezését öltöm magamra. De azt hiszem ezt a képet magamtól nem nagyon fogom mutogatni. Mindenképp érdekes volt egyébként látni, hogy milyen kérdések is vannak az angol közéletben, meg pláne mi erről a diákok véleménye. Otthon ott a messzi keleten szerintem sokan vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy errefelé minden rendben van, meg nincs olyan nagy pártellentét, és összességében mindenki boldog. Most viszont láthattam, amint a cambridge-i kisdiákok sorban szállnak vitába az ilyen-olyan oldallal, amire a politikusok igyekeznek választ adni, az ellenkező oldaliak meg lelkesen mosolyognak, hogy lám, az adott kisdiák szépen elvégezte a házi feladatát, és ferdítésen kapta az ellenfelet. Ja, hogy otthon soha az életben nem ülne össze a sok (haha, kettő) konkurens párt sok főembere, és "ereszkedne le" az egyetemisták szintjére, és méltányolná őket annyira, hogy hajlandó velük vitába szállni? Nos, igen, talán akkor itt lehet a különbség kishazánk és Anglia között.

Kedves anekdota: Hazafelé menet összefutottam egy volt évfolyamtársammal a Sainbury'sben, aki mikor megkérdeztem, hogy hogyhogy este 11-kor vásárol be azt válaszolta, hogy "megéhezett". A bevásárlókosarában mindeközben két üveg bor volt. Persze egy szavam sem lehet, a Newnhamben is sűrűsödnek a kilengések, két egymást követő estén is sikerült a tipikus lánykollégium hangulatot hoznunk - no nem mintha pontosan tudnám milyennek kell annak lennie. Csütörtökön éjfél tájt azon kaptuk magunkat, hogy spontán tea- és kekszpartit tartunk a padlón ülve, miközben arról panaszkodunk, hogy igazából tanulni kéne. Pénteken pedig ugyanezt produkáltuk, csak még Bridget Jonest is néztünk közben, ami aztán már tényleg mindennek a legalja. (Jó, nem, nem annyira. Csak egy kicsit.)

Péntek reggel elvileg regisztrálva lettem az angol egészségügybe, szóval mostantól már biztos ellátnak a kórházban. Bár valószínűleg eddig is megtették volna. A délelőtt folyamán pedig sikerült befejeznem a második esszémet. Illetve már valamikor az éjszaka befejeztem, csak jócskán túlléptem a szólimitet, és péntekre hagytam teljes bekezdések vérző szívvel való kivágását. Közben ért egy apró meglepetés, ugyanis jelentkezett egy újabb anyukám (szám szerint a negyedik, csak itt Cambridge-ben). Kiderült ugyanis, hogy a Hungarian Society is igyekszik bevezetni egy ilyen család rendszert, szóval rögtön össze is futottam (említettem már, hogy imádom, hogy minden 10 percre van?) a szüleimmel (van apukám is, tök durva!) és a testvéremmel. A duplán érdekes az az, hogy egyikük sem élt igazán soha Magyarországon, hanem Angliában/Walesben/Németországban nőttek fel, illetve tanultak. Nem csak, hogy én beszéltem legjobban magyarul, de nagyon aranyosan lelkesedtek olyasmikért, hogy nekem volt szóbeli az érettségimen, meg hogy én otthon járhatok a földalattival, az meg aztán igazán nagyon fantasztikus dolog. De kedvesek, rendesek, ráadásul nagyon közeli college-okba járnak.

Az esszé leadását megünnepelendő, és a későbbi romkom nézés kevéssé intellektuális tényét kompenzálandó (attól tekintsünk el, hogy akkor még nem tudtam, hogy Mr Darcy fel fog tűnni az estémben) elmentünk... a Unionbe, hogy találtátok ki?! II. Simeon bolgár cár adott elő, aki azon kevés uralkodók egyike, akiket később demokratikus úton is megválasztottak az ország vezetésére, egészen konkrétan miniszterelnöknek. Mesélt az életútjáról, pletykált George Bushról, Putyinról és hasonló hétköznapi emberekről, akikről mindannyiunknak sok anekdotája van. De ami talán a legfontosabb, a maga majd 80 évével hosszan beszélt arról is, hogy szerinte az EU egy nagyon fontos és jó dolog, és lehet, hogy most sokan panaszkodnak, mert válság van, meg sokan ellenzik a további kiterjesztését, de hogy szerinte igenis ez a jövő, és csak várjuk ki. Igen inspiráló volt, javasolnám sok magyar politikusnak (meg ha már itt tartunk igazából angolnak is), hogy beszélgessen vele.
Az is megérdemel egy külön mondatot, hogy két hete vagyok itt, és már mostanra nagyon sok nagyon kiemelkedő embert hallottam beszélni a Unionben, mi lesz még itt.

Mi lesz itt: egyelőre egy "a Newnham kertje naplementekor" kép

Jelenleg pedig már nagyon erősen kéne tanulni. De hát az, hogy este 9-kor bál van teljesen jogosan köti le a teljes napomat. Az, meg a sorozatnézés.

[Vigyázat, hatásvadász bulvárcím] Már férfiakkal is ismerkedem!

De tényleg. Igazából őszintén fel sem tűnt, zavarni meg pláne nem zavart, hogy ugye eddig (gyakorlatilag) csak lányokkal érintkeztem Cambridge-ben. Ma este viszont elmentem vitázni, és hölgyeim és uraim, örömmel jelenthetem, hogy a magyar vitaélet egy valamiben biztosan jobb a cambridge-inél (bár sajnos csak egy picit): a gender balance-ben. A vitában, amiben végül részt vettem 7 úriember volt, meg én. A bíró ellenben hímnemű volt, csak úgy, mint azok nagy része, akiket úgy körülnézve láttam. Szóval úgy tűnik sok száz éves angol hagyományok ide, vagy oda, itt sem jelentkeznek tömegesen a nők, ha arról van szó, hogy szónoki, meg érvelési készségek, meg ki kell állni, meg ellentmondani a másiknak, meg adrenalin. (Ez ellen amúgy - nagyon helyesen - próbálnak küzdeni itt is, meg a világon nagyjából mindenhol, ahol van formális vita.)

Az alábbi részt nem olvasom el, ha már kezd zavarni, hogy Eszter folyton a vitáról beszél

Nos, igen, felrúgjuk az időrendet, muszáj mostazonnal beszámolnom arról, milyen is volt az első cambridge-i vitám. Alapvetően rossz, mérhetetlenül nem volt sem struktúrám, sem kiterjesztésem, és még a partneremmel sem sikerült nagyjából semmilyen mértékben sem együttműködni. De mindez csak az, amit a teljesítményemről gondolok, maga az élmény, meg ahogy meg van csinálva, hát az erősen hű.

Összesen szerintem simán volt 100 ember, aki eljött a workshopra. Ja, hát igen, ez nem Magyarország. Három szintű csoport volt, amibe besorolhattuk magunkat, a "fogalmam sincs mi ez az egész, nem próbáltam, de érdekel" (mint kiderült, ez a jelenlévők jó része), a "vitáztam már", és a "vitáztam már, és szerintem baromi jó is vagyok, meg nyeregetek néha versenyeket". Értelemszerűen a középsőbe mentem. A rövid elméleti alapozás sajnos kevés újat mondott, de hát valahol el kellett kezdeni. Aki tartotta, az pedig mellékesen a tavalyi világbajnokság egyik elődöntőse. Az Európa-bajnokságon pedig a top15 legjobb szónok egyike volt. Amúgy. Ő is bírálta a vitánkat, és ugyan nem idézném, hogy mit mondott pontosan a beszédemről (nyilván jót is, rosszat is, elvégre angol), azért szépen felírtam egy füzetbe. (És azzal a füzettel fogok aludni!!444!!! Nem.)

A Union chamber. Ebben vitáztam. Durva az élet.

A téma a halálbüntetés bevezetése volt (igen, valóban, kezdő), a nyitó kormány minden pontunkat elvitte, és végül harmadikok lettünk. Annak, hogy az egyetlen lány voltam a vitában egyébként csak annyi hátulütője volt, hogy utána az összes kedves fiatalember elmondta, hogy mennyire tetszett neki a beszédem, és milyen jó volt. És így srácok, heló, ez igazán kedves tőletek, de tudom, hogy nem igaz, csak azért, mert angol úriembereknek születtetek, szabad néha a valóságot is figyelembe venni. (Túlzok ám azért helyenként, khm.) Menthetetlen nem voltam, meg a legrosszabb sem, csak hát ha nincs kiterjesztés, akkor nincs kiterjesztés. Miközben készültünk a partneremmel (=én próbáltam kitalálni mit nem fognak elsütni a nyitó kormányban, ő meg aktívan volt creepy) odajött egy random szimpatikus srác, hogy segítsen-e, meg utána érdeklődött, hogy hogy ment. Utóbb kiderült, hogy ő is top50 szónok volt a világbajnokságon, úristen, nagyon durva milyen szintű vitázók sétálnak itt mindenhol a puszta földi halandók (=én) között. Rendben, oké, megpróbálok egy kicsit visszavenni a többek által érthetetlen fanatizmusnak vélhető lelkesedésemből.

Egyébként ja, mindenki rendesnek tűnik, jó lesz ez így hetente. Még két francia kanadai sráccal is beszélgettem (amúgy ők voltak a nyertes nyitó kormány), hogy nekik is csak második nyelvük az angol, és kéne járni versenyekre közösen. A legtöbb versenyen ugyanis az alapszakaszos körök után külön van továbbjutás ESL (angol mint második nyelv) kategóriásoknak, ami értelemszerűen alacsonyabb színvonalú, mint a sima továbbjutás, viszont csak akkor számolódik el ESL-nek a csapat, ha egyik szónok sem anyanyelvi. Szóval bár egyelőre nem tervezek versenyekre rohangálni (pedig küldenének ezek már mindenhova most hétvégén is, félelmetes), azért jó tudni, hogy lesz opció.

Brutális amúgy a pénz is, meg a hozzáállás is - persze a jó értelemben. A hétvégi versenyre pro-am párosításban fogják küldeni a csapatokat, vagyis nem adhatja meg az ember, hogy kivel szeretne vitázni, és minden kezdő egy tapasztalt párt kap (pl. jelenlegi Európa-bajnok!). Mindez 15 fontért utazással együtt, mert a többit kifizetik. Szóval nagyon nehéz megállnom, hogy ne ugorjak az összes ilyen lehetőségre, de lesz még másik verseny, meg van még három év, meg alapvetően ebben a termben szeretném kitapasztalni, hogy elméletben mennyi időm maradna majd később más dolgokra, ha amúgy, igen, szomorú tény, közben tanulok is. A középiskolás versenyen bírálni persze jelentkeztem, mert az eggyel kihagyhatatlanabbnak tűnt. Megtudtam egyébként, hogy emiatt a verseny miatt (600 csapat, esélyegyenlőséget teremt, világbéke, stb) kap karitatív státuszt a Union. Hatalmas pénzmosási potenciált látok az egészben. Vagy csak nem kell adózniuk a rengeteg tagsági díj után, én nem értek ehhez, de tényleg iszonyatos mennyiségű pénzük van. Ha megyek a középiskolásokat bírálni, akkor minden utazásomat fizetik, és még azt is meg lehetett adni, hogy Anglia melyik területére mennék legszívesebben.

Most már komolyan mondj valamit, ami nem a nyomorult vitázás

Van ám más is, ha már új képek nem. Csomó fontos dolog történt, például mostam, úgyhogy most már teljes mértékben megnyugodhat a számos egyenesági felmenőm, képes vagyok nem éhen halni, mosogatni és mosni is, az alapokat megkaptam tőletek, szép munka volt. (Úgy emlékszem van már hivatalos iróniajel egyébként, mi is az?) Egy meggondolatlan pillanatomban pedig még a dugót is betettem a mosdókagylóba, és összeeresztettem a meleg vizet a hideggel. Bűnös és tisztátalan érzés volt, és ígérem nem csinálom többet, csak ne áruljátok el senkinek.

Mellékesen pedig hivatalosan is véget ért az első hét (ne feledjük, hogy szerda van (volt)), szóval minden előadásból volt már mostanra egy. A maiak a szocio-/pszicholingvisztika és a mondattan/jelentéstan voltak. Mindkettő érdekesnek tűnik, és mindkettőt holland előadó tartja. Mármint nem ugyanaz a holland előadó, hanem egy-egy holland előadó. Éljenek a nem anyanyelviek! Szóval gyűlik a munka is, péntek estig le kéne adnom megint egy esszét, remélhetőleg meg is fogom írni valamikor holnap.

És, és, és megvolt az első szupervízióm. Megtudtuk, hogy azért 5-6 fősek a nyelvészet szupervíziók, mert így lehet 6 darab termönként, míg (ahogy más szakokon jellemző) ha csak ~3 fősek lennének, akkor csak 4 lehetne, és a tanszék úgy döntött, hogy a több jobb. Szóval itt is vannak anyagi korlátok, mint az látható, csak nyilván nem egészen ugyanott, mint otthon. A szupervizorom egyébként kedves, szimpatikus hölgy, most fog nemsokára doktorálni, maga az esemény pedig valóban interaktív volt, bár olyan megrázóan sok dolgot, hogy úgy mondjam nem sikerült tanulnunk. Vissza fogom én ezt még sírni pár hét múlva, azt hiszem. A csoportomban van egy, azaz egy darab fiú. Aki egyrészt rendesnek tűnik, másrészt hezitálva kérdezte meg, hogy nekem az angol-e az anyanyelvem, ergo nem merte volna teljesen biztosra mondani, hogy nem az, ergo úgy döntöttem, hogy lehetünk barátok.

Az első esszémet is kijavították (vegyük észre, hogy ez három bekezdéssel később kerül elő, mint az, hogy ki tudtam mosni a ruháimat). Összességében nem mondott róla rossz dolgokat a szupervizor, az volt a fő kritikája, hogy több dolgot kifejthettem volna részletesebben, meg hozhattam volna több példát. Mindeközben viszont megdicsérte, hogy mindenre kiterjedő volt. Ezzel csak az a bajom, hogy a terjedelem korlátozott volt, szóval nyilván nem lehetett egyszerre mindenre kiterjedő és mindent részletező és mindenre számos példát hozó. Meg az volt az érzésem, hogy a legtöbb dolgot, amit hiányolt le tudtam volna írni (meg el is mondtam a szupervízión), csak hát ha limitált a szószám, akkor nincs nagyon mit tenni. A konklúzió mindenesetre az, hogy kedves volt, meg konstruktív. Már csak akkor szeretném jobban, ha nyert is volna néhány debate versenyt, haha (itt bekúszott egy hatalmas önirónia-felhő).

Tegnap este egyébként ambicionáltam a folyosómon lakó lányokat, hogy menjünk el az 5 perc sétára lévő pub quizre (mondom, hogy szeretem az ilyesmit, meg kiválóan érzem magam britnek tőle). Négyen el is mentünk, jól éreztük magunkat, nem tudtunk siralmasan keveset, csak közepesen keveset, ha időnk engedi, megyünk jövő héten is. Nagyjából ez van, néha hosszan fecsegős blogposzt is kell, nem csak képekkel szórakoztatós. Szombaton meg bálba megyek.

(Egyébként ha bárkinek kérdése, vagy hozzáfűzése van, akkor nyugodtan lehet ám kommentbe írni, nem csak anyukámnak telefonálgatni és egyéb eretnek dolgok.)

Ráadás

Ma megkérdezte valaki, hogy milyen nyelvet beszélnek Magyarországon, és azt a nyelvet beszélik-e máshol. Aranyos volt.

Másvalaki megkérdezte, hogy mivel tudok magyarul, ami az egyik legnehezebb nyelv a világon, könnyűnek tűnik-e minden más nyelv. Ez is aranyos volt.

Amit meglepően sokan kérdeznek meg az az, hogy hogyhogy Cambridge-be jöttem egyetemre, illetve miért jöttem ide már alapszakos képzésre. Ez minden egyes alkalommal őszintén meglep. Mármint nem értem miért kéne nekem valami különlegesebb okkal rendelkeznem, mint mindenki másnak. Azért persze mosolyogva válaszolgatok.

A nép sűrűbb bejegyzésekért kiált

Valójában csak egy ember, de a jó bölcsész egy elemes mintából is tud messzemenő következtetéseket levonni. Ráadásul most nagyon sok a kép, az pedig mindig indokolttá teszi a blogolást. (Attól tekintsünk el, hogy magukat a képeket már mindenki látta Facebookon.)

Szóval szombaton volt a matriculation photo, teljesen logikusan, hisz a matriculation hétfőn volt, a matriculation dinner pedig kedden. Ó, a hagyományok. A fotó lényege egyébként, hogy az összes elsőévest összeszedik, sorba állítják (oké, több sorba), és készül rólunk nagyon hivatalos fotó, amit hihetetlen pénzekért lehet majd megvenni. De hát megvenni muszáj, különben mit nézegetnénk majd könnyezve 50 év múlva. Ez mindenkinek kellemesen félbevágta a napját egyébként, és azt eredményezte, hogy tanulnunk nem sikerült, talárban fel-alá rohangálnunk viszont igen. Nem is beszélve arról, hogy kicsit sem volt indokolatlan érzés fényes nappal, a hétvége közepén kiöltözni, mikor pedig az köztudottan a pizsamák és a zsiráfos mamuszok ideje.

A legviccesebbel kell kezdeni

A poszt írásának ezen a pontján egyébként kellemes kirándulást tehettem az esti hűvösbe, ugyanis tűzriadó volt. Vagy tűzriadó gyakorlat. Vagy valami tűzzel kapcsolatos szirénázás. De csapatépítő jellege volt a közös hidegben szenvedésnek. És ugyan van egy olyan pletyka, hogy tűzriadó esetén számos fiú kerül elő a különféle Newnhames szobákból, én ezt most nem láttam. Vagy csak mindenki hagyta, hogy a kedves ellenkező nemű ismerősei a tűz martalékává váljanak.

Szombat este volt egy open mic night nevezetű dolog, ami azt jelentette, hogy a Newnham bárjában (ami nagyon barátságos és diákok által üzemeltetett) felléphetett bármilyen produkcióval minden vállalkozó szellemű egyén. Voltak nem Newnhamesek is bőven, és mindenki zenélt, énekelt, avagy mindkettő, megdöbbentően sokszor saját szerzeményeket. És megdöbbentően színvonalas volt. Komolyan, hallgattam, és az jutott eszembe, hogy ez egészen zene. Nagyon úgy tűnik egyébként, hogy az ilyesminek errefelé nagyobb kultúrája van - sokan meglepődtek, mikor megtudták, hogy én bizony semmilyen hangszeren nem tanultam soha játszani. Mondjuk azon is meglepődnek, hogy képes vagyok egy idegen nyelven a) beszélni b) esszéket írni, szóval gondolom 1-1 kultúra fronton. Az este viszont tényleg nagyon kellemes volt. Meg persze az is tetszik, hogy nem kell az ilyenre nagyon rákészülni, csak becsuktam a könyvem, mikor a fejezet végére értem, "lementem" a bárba, majd a dolog vége után kettő perccel már ismét a fonetikával foglalkozhattam.

A thai-ausztrál lány, aki fotózott magyar káromkodásokat kiabált közben, ez talán indokolja az arckifejezésünket.

Vasárnap reggel délben felfedeztem a világ legjobb étkezését: a brunchot. Helyettesíti a reggelit és az ebédet, legitimálja a későn kelést, olcsó, finom, egészségtelen és remek társasági esemény. Mi kell még?
A vasárnapomat egyébként nagyrészt a fonetikával töltöttem, úgyhogy örömmel jelenthetem, hogy nem csak, hogy megírtam az első esszémet, hanem még a jövő heti feladatot is megcsináltam gyakorlatilag. Meg majdhogynem végeztem a tankönyvvel, hurrá. (Jöhet a többi!) Ennek oka egyébként főleg az, hogy olyan ijesztően kevés dolgunk van egyelőre, hogy biztos vagyok benne, hogy hamarosan be fog köszönteni a hatalmas szívás és feladatrengeteg, és szerettem volna minél többet letudni előre abból, amiből legalább tudom mi kell. Jó, meg bevallom valahol szórakoztatott is, és ha már pont túl sok lett volna az elméleti anyag, akkor lehetett különféle sosem látott/hallott hangzók kiejtését gyakorolni a könyv részletes instrukció alapján. Csak néhányszor fulladtam meg majdnem. Ó, és varázslatos ez a cambridge-i sokszínűség, mikor olvastam a thai nyelv egy sajátosságáról, rögtön megkérhettem az angol-thai bilingvis lányt, hogy ejtsen ki nekem pár szót. (Ő nyilván azonos azzal, aki különös affinitást mutat a magyar káromkodások iránt.)

Fontos információ továbbá, hogy levittem a szemetet. Nem, nem kell aggódni, erről nem fogok minden egyes alkalommal beszámolni, ez most rendkívüli volt. Ki van írva ugyanis a konyhában, hogy a saját szemetünkről nekünk kell gondoskodnunk, ne szórjuk be a konyhába. Megkérdeztem a negyedéves (!!) lányt, aki a folyosómon lakik, hogy hol is van az a Coach House, ahol állítólag a nekünk való konténerek vannak. Kiderült, hogy fogalma sincs. Mondom, negyedéves. Javasolta, hogy kérdezzem meg a portán. Elmentem a portára. Elmagyarázták. Visszamentem ugyanarra a helyre, ahol már voltam. És most kezdődik a dolog ámokfutás része, ugyanis a "kétszárnyú fa ajtó" megtalálhatatlannak bizonyult, viszont én mindenhol megpróbálkoztam a bejutással, ami kicsit is emlékeztetett erre. Mint arra pár perc után rájöttem, többek között hosszasan rángattam az igazgatónő rezidenciájának kilincsét. Vasárnap késő este. A diákigazolványomat (ami chipkártyaként működik ugye mindenhol) felhasználva pedig bejutottam valami irodákba, ahol biztos vagyok benne, hogy semmi keresnivalóm nem volt (majd a biztonság kedvéért onnan még benyitottam pár ajtón, mert hát ki tudja, bárhova rejthették azt a szeméttárolót). De nem kell aggódni, néhány szívrohamközeli pillanattal és önmagam teljes megalázásával később végül a szemetet is kidobtam.

Ez után a történet után be kell szúrni egy "szép ruhás kislányok no. 999" c. képet.

Ma pedig voltam előadáson, ami az angol nyelv változatairól szól. Illetve sok előadás fog még erről szólni, mert ez a tantárgy fele. Érdekes volt (aránylag), meg főleg interaktív, az előadó hölgy ugyanis folyamatosan kérdezgetett minket, hogy ki honnan való, meg kinek a kiejtésében jelennek meg a helyi jellegzetességek. Ez mondjuk engem olyan nagyon nem érintett, de hallgatni szórakoztató volt. Érintette viszont azt a szegény fiatalembert, aki bátorkodott feltenni egy kérdést, amit az előadó meg is válaszolt, de után rögtön visszakérdezett, hogy "te francia vagy?". Szegény srác rettentően nem örült ennek, valószínűleg mindig mindenki ezzel jön, és ja, rossz lehet nagyon nyilvánvaló francia akcentussal beszélni. Szerintem nagyon nyilvánvaló brit akcentussal lehet egyedül jó beszélni, de ezt számomra is elrontották valahol a szüleim. (*sóhaj* Nem baj, a cél halál, az élet küzdelem, vagy hogy.) Az előadó hölgy egyébként egy bizonyos ponton belezavarodott a mondanivalójába, egészen konkrétan akkor, mikor felhívtuk a figyelmét a diasoron található hibákra. Ezt követően pedig megjegyezte, hogy hát igen, hiba volt valaki mástól "kölcsönöznie" a diákat, jobb lett volna, ha készít sajátokat. A legjobbakkal is előfordul az ilyesmi, gondolom (?).

A nap további részében befejeztem az esszémet, elküldtem, mindehhez kellően sok szenvedést társítván, de legalább közösen tettük mindezt Meggel, akivel a buttery-ben olvasgattuk egymás esszéjét, és szidtuk a témát. Illetve megpróbáltam nekiállni a jövő hétfőn leadandó dialektuselemző feladatnak, de sajnos azért azzal olyan hatalmas előrelépéseket nem sikerült tennem. Bár már van szoftverem, ami nem csak, hogy lejátssza a hanganyagot, és mutatja a hanghullámokat, de aláteszi a transzkripciót (ez egy magyar szó??) is. Illetve persze fiatal még az este, és főleg messze van a jövő hétfő.

A vacsora fontos tanulsága, hogy egyrészt igen kiválóan lehet együtt hiperventilálni a "viking szakos" (Anglo-Saxon, Norse and Celtic a tisztességes neve, egyedi Cambridge-ben és nagyon érdekes, csak én mindig vikingként foglalom össze) és az idegennyelveket tanuló hölgyekkel arról, hogy milyen érdekes dolog is az etimológia. Másrészt pedig felfedeztem, hogy Angliában megszokott mások háziállatairól érdeklődni. Az rendben van, hogy mindenki megdicsérte ma mind a macskás szoknyámat, mind a macskás fülbevalómat. De ezek után nem csak, hogy megkérdezték, hogy és van-e otthon macskám, de automatikusan tovább fűzték a beszélgetést, hogy mi a neve, és jaj, Artúr, honnan kapta. Nem ez az első alkalom ráadásul. Én nem tudom, Magyarországon valahogy szerintem nincs benne a top15 ismerkedős kérdésben, hogy amúgy mi az állatod neve; vagy lehet, hogy csak az én ismeretségi körömben nem. Mindenesetre azért hatalmas, mélyen gyökeredző társadalmi különbséget sejtek a britek és a magyarok között e téren, szóval javaslom az összes szociológusnak, hogy azonnal álljon rá a kérdéskör kutatására.

Az önreklámozó fotósorozatot pedig mi mással is lehetne zárni, mint a feledhetetlen ugrálós képpel.

Egyébként megjött ma a csekkfüzetem, fogalmam sincs hogyan kell használni, de nagyon angolnak érzem magam tőle.

Egyébként2 ez a végleges órarendem, ilyen óráim vannak és ekkor a legrosszabb heteken. A jobbakon kevesebb.

Hogy repül az idő! Máris PhD hallgató vagyok.

Tudja a kedves olvasóközönség, hogy mi az igazán fantasztikus a fonetikában? Az, hogy egyszerre élhetem át a kedvenc tudományterületeim nyújtotta összes izgalmat. Az egyik oldal biológia! A másik fizika! Végül pedig még egy kis informatika is felbukkan! Ezt az élményt sajnos még egy nagyon hosszú, és potenciálisan megalázó (mármint az, hogy hallgatom) Britney Spears playlist sem tudta enyhíteni. Ennyit a tegnap estémről.

Szóval mi mindenről maradtunk le az életemben?

Mi zajlik a tanulmányokkal?

Csütörtökön megvolt az első előadásom, amit ugye a híres-neves Francis Nolan tartott. Nos, maga az előadás nem volt rossz, az egyetlen problémát az jelentette, hogy előzetesen átküldte ugye legújabb, éppen készülő könyve első fejezetét, mondván, hogy aki lelkes, elolvashatja. Majd utána az előadás nagyjából ugyanazt mondta el, ezáltal sok újdonságot nem tartogatott. Érdemes megjegyezni, hogy már olyan apróságokban is látszik, hogy ezen az egyetemen egy kicsit több pénz akad, mint az otthoniakon, hogy ahogy beléptünk a terembe elvehettünk egyet a "handout"okból. Vagyis kinyomtatták nekünk az előadás teljes diasorát, és még össze is tűzték. Ez egyfelől nagyon jó, másfelől viszont én szeretek jegyzetelni (=a grafomániámat kiélni), ezáltal némileg tétlennek éreztem magam az előadás 50 perce alatt. Ja, igen, merthogy az előadások még csak nem is egy órásak, hanem 50 percesek.

A szupervizorjaim szépen-lassan jelentkeznek egyébként, kedden már az első esszét is le kell adnom. A téma sajnos ugyanaz, amiről a fentebb említett fejezet ÉS előadás is szólt - egy az egyben. Mondjuk gondolom most örüljek, amíg még kapásból tudom nagyjából mit kell írni, és nem telik több napnyi könyvtárazásba, míg rájövök. Egyébként itt a tanároknak van egy olyan rossz szokása, hogy átküldik előre a következő jó pár hét feladatait, mondván, hogy tudjuk mi vár ránk, vagy akár dolgozzunk is előre (utóbbi azért elég szórakoztató feltételezés, nehéz úgy előre dolgozni, ha fogalmam sincs az akkori tananyagról). Szóval ez egy kicsit ijesztő, meg jobban örülnék konkrét feladatoknak, mint annak, hogy "minél többet elolvastok ebből, annál könnyebb lesz majd később". De kitűztem a hétvége feladatának, hogy megküzdök a fonetika tankönyvből a következő egy-két hét anyagával, és akkor nyilván minden nem csak érthető lesz, hanem könnyű. (Haha, meg majd arra ébredek, hogy bilibe lóg a kezem.)

Tegnap pedig voltam az első izlandi órán, amit - meglepetés - egy izlandi fiatalember tart. Egyelőre csak történelmi áttekintés volt, meg mesélt arról, hogy milyen fantasztikus nép is az izlandi, szóval nyelvet effektíve még nem tanultunk. A csoport egyébként igen szórakoztatóan vegyes, van egyetemi tanár az archeológia tanszékről, a mérnök (!) karról, vannak történészek, könyvtárosok, szóval az a tanulság, hogy az izlandi tényleg minden féle, fajta embert érdekel.

Mi zajlik a college-ban?

Szerda este volt a family night, ami esetemben azt jelentette, hogy az anyukáimmal, a testvéremmel és egy másik négy fős családdal elmentünk a közeli olasz étterembe örülni egymásnak. Rajtam kívül mindenki angol volt, a nyolc főből hat pedig idegennyelveket tanul. Ennek megfelelően az este nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam követni a társalgást. A szomorú igazság tényleg az, hogy amit mi "otthon Európában" brit akcentusnak hiszünk, mind akkor, mikor más beszéli, mind akkor, mikor mi próbálkozunk vele, az egyszerűen nem ugyanaz, amit hét csacsogó fiatal valóban brit leány produkál. Utóbbi ugyanis brutális. Emellett egyébként nagyon kedvesek voltak, és szórakoztató volt az este még akkor is, ha a legtöbb téma az ő szakukhoz kötődött, ergo számomra nem igazán volt releváns.

A Newnham egyébként őszintén és nyíltan játszik rá a csupa lány college imázsra. (Még nem mondtam, de az ebédlő falai konkrétan rózsaszínre vannak festve!) Ennek jegyében volt szerdán süteménydekorálás, tegnap este pedig fagyievős "pihenés a bárban" a programban. Igen, valóban szervezett programnak szánták, hogy bedobnak közénk egy csomó muffint és csokiforgácsot, vagy néhány doboz fagyit, és akkor majd jól érezzük magunkat tőle. S láss csodát, jól éreztük!

Az édesség is drog, ne feledjük

Csütörtökön volt egy úgynevezett jumble sale. Kirakodóvásár? Minek lehet ezt hívni. A lényege az, hogy az összes Newnhamben felejtett/hagyott dolgot olcsón lehet megvenni. Volt minden, mappák, könyvek, ruhák és persze amiért mentem: rengeteg edény és konyhai eszköz. Az árak pedig tényleg hihetetlenek voltak, Cath Kidston és Whittard bögréket lehetett pennykért beszerezni, amikor azok a boltba bemenve 10 fontnál kezdődnek - ha szerencsés az ember. (Nem, amúgy egyáltalán nem vonzódom egészségtelen mértékben a szép bögrékhez.) Szóval vettem egy kenyérpirítót 3 fontért, illetve két bögrét, egy poharat, egy összepasszoló (!!) tányér-tálka szettet, egy serpenyőt, két kést és egy műanyag lapát akármicsodát _összesen_ 3 fontért. Komolyan, életem vásárlása volt. És minden jó állapotban van, és szép, és igen, valóban edényekért lelkesedem épp. Az egyik bögre ráadásul olyan hatalmas Whittardös, mint amilyenem otthon is van (csak más mintával), szóval végre tudom értékelhető mennyiségben fogyasztani a teát.

Rossz minőségű sztárfotó a kis edényeimről! Igen, a bögrén bögrék vannak mintának!

A vitázás külön alcímet érdemel

Szóval beiratkoztam a Unionbe. Voltam is csütörtökön rögtön vitát nézni. Nagyjából az a programjaik rendszere, hogy hétfőn beszédet mond valami okos és fontos ember, szerdán vitázás workshop van a diákoknak, csütörtökön vitáznak egymással okos és fontos emberek (ezt megelőzi egy emergency debate, amit a diákok adnak elő), szombaton pedig jóga van, vagy zumba, vagy ki tudja még mi. Ezen felül persze minden este szociális események. Erősen látszik, hogy ők Cambridge legnagyobb diákszervezete, ráadásul szerintem nincs ember, aki ezeken mind részt tudna venni.

Csütörtökön mindenesetre meghallgathattam a jelenlegi Európa-bajnokot az emergency debate-ben, aztán a sok okos bácsi (volt egy hölgy is, na) "new atheism" témában vitázott (egészen pontosan azt hiszem This House regrets the rise of New Atheism). Hiába 60-80 éves professzorok, vagy híres újságírók, vagy mik ezek az emberek, nekik is kötött szabályok mellett szabad csak felszólalni. Oldalanként három ember van, felváltva kap szót a két oldal, és az első és a második "pár" után ún. floor speechek vannak, vagyis a közönség bármely tagja szót kérhet, és mondhat egy rövid beszédet. A vita végén pedig szavazunk, ami úgy zajlik, hogy van az igen/nem/tartózkodás számára külön ajtó, és attól függően kell valamelyiken távozni, hogy mit gondolt az ember a vitáról. (Egyébként végül a nem nyert, egészen felemelő volt beletartozni abba a néhány száz szavazatba.)

Ezt a képet javaslom mindenkinek, néha úgy tűnik elszabadulnak az indulatok itt is, pedig ez nem a magyar parlament: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=643104712376699&set=a.643100005710503.1073741846.198831506804024&type=1&theater Háttérsztori: Peter Hitchens nem viselte kifejezetten jól, hogy Lord Desai a "let us all rejoice in rubbish" (kb. "örvendezzünk együtt a szemétnek") mondattal zárta beszédét, s egyben a vitát. (Igen, lehet, hogy egy kicsit erős volt a szemét szót használni a vallásról/ateizmusról szóló vitában, de hát na, szólásszabadság, vagy minek hívják van a Unionben 1815 óta.)

Tegnap este pedig voltam a versenyvitázás nyitó eseményén, amiben meggyőztek minket, hogy mind járjunk a workshopokra, mert "we're gonne take you from zero to awesome in two terms", vagyis állításuk szerint nulláról jutunk király szintre március közepére. Van itt kérem mindenféle lehetőség, lehet menni bírálni a középiskolás versenyüket, lehet segíteni az egyetemi verseny szervezésében, és lehet persze vitázni. Ráadásul az Európa-bajnokság és a világbajnokság kivételével nem képesség alapján választják ki, hogy ki mehet versenyezni (és kinek fizetik ki a regisztrációt is az utazást!), hanem az alapján, hogy ki mennyit fektetett a Unionbe, vagyis ki mennyit segít milyen eseményen, például bírálás, szervezés. Szóval érdekes lesz, még a végén vitázni is fogok. (Bár az elején most biztosan nem, vakmerő lépésnek tartanám elmenni már a jövő héten az Imperial Openre, mikor még nem tudom mennyit kell tanulni. Pedig nagyon győzködtek, hogy kevés lesz a jelentkező, bárkinek kifizetik.)

Ez a Union épülete. Van-e pénz?

Itt van még egy, de csak mert kevés volt a kép a bejegyzésben

Ui.: A bejegyzés címét pedig az inspirálta, hogy az izlandi órán valaki kapásból PhD hallgatónak nézett. Az illető ráadásul egy PhD hallgató volt, tehát feltételezhetnénk, hogy tudja mennyi idősnek kell ahhoz lenni. Ó, miért vagyok öreg, ó, miért?!

Egyre nő a Harry Potter faktor

Nos szóval, valahol a hétfőnél hagytam abba az előző bejegyzésben. Az az igazság, hogy olyan sok adminisztratív információ árad felém folyamatosan, hogy kezdek kicsit belefáradni. Beiratkoztunk a Newnham könyvtárába, szép, nagy, és 3 vészhelyzet esetén használandó telefon, illetve 3 tűz esetén használható vészkijárat van. Ja, mert hogy nagyrészt ezzel telt a könyvtári körbevezetés, újabb fél óra tűzvédelem.

Ezek után volt a subject party, amiről szegény subject representative megfeledkezett, úgyhogy mikor emlékeztettem rá hirtelen csak annyit tudott tenni, hogy meghívott Meget és engem a szobájába teázni. Nagyon kedves, harmadéves lány, aki még az elsős jegyzeteit is előszedte, hogy mutogathasson nekünk sok érdekeset. Az összes történetének az volt a tanulsága nagyjából, hogy mindig tartsuk észben, hogy mi ezért egy csomó pénzt fizetünk, és ha egy szupervízió könnyűnek tűnik, vagy olyan dolgokat ismételget a tanár, amiket már rég tudunk, akkor bármilyen csábító lehetőség is kényelmesen hátradőlni, és várni, hogy vége legyen, gondoljunk inkább arra, hogy most éppen sok pénzért oktat minket valaki, hol van az új információ, és hogyan leszünk ettől okosabbak.

Vacsoránál találkoztam, egy lánnyal, aki szintén akar izlandit tanulni. Ja, mert hogy én is ezt tervezem, van ugyanis ingyenes izlandi kurzus, heti egy óra, vizsga nélkül, szórakozásból. Haszontalan nyelv, miért ne? Összefutottam továbbá a másodéves nyelvész lánnyal, aki mellesleg litván-orosz.

Este bemutatkozott a JCR, akik a nagyjából a college diákönkormányzatának felelnek meg, vagy hallgatói önkormányzatának, csak az egész sokkal komolyabb. Van a szórakozásért felelős ember, a sportért, a női egyenjogúságért, a fogyatékkal élőkért, a tanulmányainkért, az általános jólétünkért, az LGBT+ emberekért... és így tovább, aránylag hosszan. Kedvesnek tűnnek nyilván, csak mivel ez még mindig az a nap volt, mikor már másfél-két órányi tűzvédelmi oktatáson estem keresztül, egy kicsit megrázott, mikor 15-20 percben ecseteltek ismét olyan dolgokat, amiket Magyarországon egy legyintéssel letudnak. Nevezetesen ne menj haza egyedül a sötétben (harmadszorra hallgattam meg, hogy a portások kifizetik a taxidat, ha nincs nálad pénz, nehogy ez tartson vissza), ne tanuld halálra magad, ne felejts el enni-aludni-zuhanyozni. Ó, és volt szexuális felvilágosítás/tanácsadás/tájékoztatás is. Otthon ennek ugye elég tisztázatlan a szerepe, hogy akkor most kell-e, és ha igen, ki csinálja, mindenesetre szürreális volt este 9-kor ilyesmit hallgatni kötelező jelleggel. Egyfelől rendes a kis angoloktól, hogy ők ezt tisztességesen csinálják, másfelől meg ha 18-20 éves korára nem tudatosult az emberben, hogy "a szexhez beleegyezés szükséges, ha nem akarod, ne csináld" (ezt hosszú perceken át magyarázta részletesen!), akkor talán lehet, hogy késő. A továbbiakat már el sem mesélem, a lényeg, hogy kaptunk ajándék Lushos szappant, meg a végeláthatatlan eseményt feldobandó volt tombola. (Meg nem, amúgy nem vagyok hálátlan, szerintem tényleg szép, hogy itt végre van diák érdekképviselet, aki teszi is a dolgát.)

Mindezen fáradalmak után este még volt pub quiz, ahol a dicsőséges negyedik helyet szereztük meg (öt csapatból), de nagyon jó volt. Azt, hogy évtizedekkel mellélőttem a százéves háború hosszát talán kompenzálja azt, hogy a német lánnyal egyedüliként kapásból tudtuk, milyen nemzetiségű is volt Marie Antoinette. Én még azt is megkockáztattam, hogy kinek a lánya volt, de erre csak üres tekinteteket kaptam válaszul. Angliában ugyanis sem az irodalom, sem a történelem oktatás nem "átfogó", vagyis ők nem kísérlik meg pár év alatt letudni a teljes világirodalmat/világtörténelmet, hanem periódusokat vesznek részletesen. Ráadásul a történelem 14 éves kor felett nem kötelező. Paradicsomi élet lehet...

Ígértem, hogy megmutatom a gyönyörűre dekorált freshers' pólómat, íme:

Eddig még nem kiemelkedően kreatív

Hoppá, milyen trükkösen tájékoztatom a világot a nevemről és szakomról!

Kedd reggel elzarándokoltam a freshers' fairre, ami elvileg mindig hatalmas buli és kihagyhatatlan. A lényeg az, hogy az összes cambridge-i diákszervezet kipakol egy standra, és megpróbálja eladni magát a szegény ártatlan kisdiáknak. Ez eddig semmi extra, ismerünk ilyet otthon is, még én is csináltam (fizetett hirdetésünk: járjatok mind a Corvinus Vitaklubba!). A különbség az, hogy ez az egész itt óriási, és sajnos nem a szó pozitív értelmében. Ráadásul undorító tömeg is van, mozdulni alig lehetett. Rengeteg a diákszervezet, rengeteg a diák, és persze sokan osztogatnak ingyen cuccot is, amire jóléti állam ide, vagy oda, mindenki ráugrik. De tényleg, számos brit ecsetelte már nekem, hogy hát az ingyen pizza az fantasztikus, megéri sorban állni. Hát nem tudom, egy negyed szelet pizzáért azt a tömeget elviselni nekem nem tűnt olyan elszalaszthatatlan üzletnek. Szóval gyorsan tettem pár kört, beszéltem a Unionnal (ők az itteni vitaklub), feliratkoztam a language society-hez, meg az education society-hez, és gyorsan távoztam. A két feliratkozásnak sem volt egyébként túl sok értelme, mert a nyelvesek ahogy láttam csak társas összejöveteleket szerveznek, arra meg bőven elég a Union (meg a szakom, meg a college, meg bármi más), az oktatásügyesek pedig még csak nemrég alakultak, és nincs olyan sok programjuk. Mondjuk nyilván ha már csak egy előadásukra elmegyek, és az jó, akkor megérte az egész. A papír-írószer bolt ajándék tollait persze azért elfogadtam, mert jó minőségű tollból sosem elég. Hát még ha ingyen adják.

Délután találkoztam a DoSszal, ami rövid volt, laza és 10 perces. Megbeszéltük, hogy ja, első év, nincs mit mondania, tanuljak; ha pedig bármi gond van szupervizorokkal, akkor szóljak neki, és majd megfelelő diszkrécióval elrendezi. Ő egyébként nem fog szupervizálni, a nyelvészet tanszék ezt a tapasztaltabb/előrehaladottabb/okosabb phd-s diákokra bízza nagyrészt, úgy tűnik. Kettő ezek közül egyébként már jelentkezett is, hogy megfelelne-e ez és az az időpont (micsoda demokratikus hozzáállás!).
Ezek után pedig átmentünk Meggel az idegennyelvek és nyelvészet évkezdő meetingre, ahol találkoztunk a többi kis aranyos nyelvészpalántával. 29-en vagyunk az évfolyamon, mint az kiderült, ez vegyük észre, hogy kevesebb eggyel, mint a gimnáziumi osztályom. Bemutatkozott pár előadó is, meg a másodévesek egyik "representative"-je, vagy mije, aki cseppet sem volt biztató, nagyjából azt ismételgette, hogy "túl fogjátok élni, várjátok nagyon a nyarat". Ezen felül azért alapvetően nem tűnik nagyon halálosan veszélyesnek a dolog. Persze nyilván nem olyan lesz, mintha újra általánosba iratkoztunk volna be, de valahogy nagyon nem szeretem, mikor a felsőbb évesek megpróbálnak halálra ijeszteni. Kaptunk egy táblázatot a "workload"unkról, vagyis arról, hogy pontosan melyik héten milyen szupervíziók lesznek, és azokra mit kell majd leadni. Ahhoz képest, hogy én azt hittem folyamatosan hosszú esszéket kell írni ez egészen megnyugtatóan teljesíthetőnek tűnik. Jó, jó, tudom továbbra is, hogy nem lesz könnyű, csak hadd ne kelljen már úgy hozzáállnom, hogy "meg fogok halni, ma van az utolsó szabad napom, jaj".

Mindenki igazíthatja ehhez a látogatását, ha a ryanair jegyek ára nem elég támpont

Az évfolyamom egyébként megdöbbentően fiatalnak tűnik. Mármint a college-on belül nem tűnök mindenkinél öregebbnek, sőt. Vannak bőven olyanok, akik még idén 20 évesek lesznek, de még a jelenleg 18 éveseknél sem tűnök szerintem vészesen idősebbnek (vagy egyáltalán). A 29 nyelvésznek viszont legalább a fele úgy néz ki, mintha eltévedt volna a gimnáziumi beiratkozásra menet. Persze ezzel önmagában még semmi gond nincs (!), meg messzemenő következtetéseket sem lehet levonni, csak érdekes volt. Találkoztam végre élőben Mollyval, akivel szerintem már egy éve levelezek, és együtt izgultunk a felvételin, meg adtunk le anyagokat, meg kerültünk be mindketten. A Newnhamhez legközelebb lévő college-ba jutott be végül, szóval öröm van és boldogság. A fantasztikus szakmaiságot lezárandó beiratkoztunk az idegennyelvi könyvtárba is, ott hála az égnek nem kellett a tűzvédelemről hallgatnom előadást, egyszerűen csak megmutatták mi hol van.

Este pedig eljött a várva várt pillanat, vagyis a Freshers' Feast, az első formal hallunk, amire ráadásul meghívott minket a college (értsd: ingyen étel!). Előtte az igazgatónő vendégei voltunk némi italozásra (én részemről bodzaszörpöt fogyasztottam), ami azt jelentette, hogy talárban feszengtünk egy 130 embernek azért kicsit kicsi teremben, az igazgatónő meg körbejárt, és mindenkihez szólt pár jó szót. A néninek amúgy Dame-mel kezdődik a neve, ami azt jelenti, hogy Sir, csak nőben, nem tudom erre van-e magyar terminológia. (A hölgy meg az úrhölgy azért messze nem fedik le.) Szóval leginkább igyekeztünk nem elájulni, mikor hozzánk szólt, meg mosolyogva bólogatni, illetve rázni a fejünket, ha már verbálisan választ adni nem tudtunk. Fél nyolckor pedig levonultunk a hallba, és elfoglaltuk az ültetési rendben kijelölt helyünket. Az egészet teljesen úgy kell elképzelni, mint a Harry Potterben, vannak hosszú asztalok (mondjuk nem csak négy), illetve egy keresztben, ami a high table, ott ülnek az igazán-igazán nagyon fontos emberek. Ezen kívül énekel a kórus, latinul hangzik el az áldás, hatalmas a belmagasság, mindenkin fekete talár van, és félhomály uralkodik gyertyafény mellett.

Ilyen a hall nappal. Ráadásul még csak nem is én fotóztam.

A vacsora három fogásos volt, a borospoharakat folyton újratöltötték, és a pincér mindig az ember jobb oldaláról szolgált fel (igen, az egyetlen jelentős különbség a Harry Potterhez képest az, hogy pincérek hozzák az ételt, nem pedig házimanók varázsolják fel az alagsorból). Az ültetési rend pedig azt jelentette, hogy mindenki a saját tantárgyával ült, és a tanárokat is beszórták közénk. Jelen volt az összes elsős, az összes DoS, illetve a JCR tagjai, meg a scholarök (akik tavaly év végén firstöt kaptak). Én ennek megfelelően Meggel, a harmadéves nyelvész lánnyal és a DoSommal ültem, és nagyon-nagyon szürreális volt velük csevegni egész este. Mármint nyilván a DoSszal. Nagyon kedves nő, meg remekül elbeszélgettünk, csak valahogy magyar fejjel felfoghatatlan, hogy a professzor nem csak, hogy részletesen kikérdez az iskolámról, de megosztja, hogy milyen ajándékot vesz a lányának, mikor konferenciákról megy haza, illetve megvitatjuk, hogy az "angol", vagy az "európai" csoki-e a jobb. (Kettő-kettő volt a szavazatok aránya, lévén Meg és Katie angolok, mi meg a DoSszal büszkén képviseltük a kontinenst. Izé, Kelet-Európát.) Tényleg fantasztikus volt egyébként, meg lenyűgöző, hogy milyen közvetlenek tudnak lenni, meg mennyire partnerként kezelnek. College ügyektől kezdve a nyári Haribo gyárban tett látogatásáig elég sok változatos téma volt. Emlegetett magyar nyelvészeket, és nem mellesleg azt is, hogy tud magyar gulyást főzni (!!444!!!). Persze előkerült az is, hogy a tavalyi évben végzett két nyelvész lány közül mindkettő firstöt kapott, az egyik ráadásul starred firstöt (az már tényleg az ilyen évfolyamelső vagy, tíz éve nem láttunk ilyen jó diákot szintű jegy), és most teljes anyagi támogatással csinálja a phd-jét a Harvardon. Amúgy ne érezzük ám a nyomást, vagy bármi ilyesmi. (Nem, egyébként nincs nyomás, meg még azt is mondta, hogy ha érdekel engem a pszichológia, akkor nyugodtan járjak be azokra az órákra is, és használjam ki a sok remek lehetőséget.)

A vacsora végén voltak beszédek, és az igazgatónőt hallgatva szerintem gyakorlatilag mindenkinek Dumbledore jutott eszébe. Inspiráló volt, na. Megtudtuk például, hogy egészen konkrétan ebben a hallban mondta el Virginia Woolf azt a híres beszédét, ami később a Saját szoba (A Room of One's Own) alapja lett. Szóval van itt kérem történelem, meg nagy emberek, meg belénk fektetett bizalom, már csak tanulni kéne elkezdeni. Ittak az első évesekre a nem első évesek, ittunk mindannyian a Newnhamre, szép volt, jó volt, készültek a változatosság kedvéért borzalmas minőségű képek. Zárásképp megosztom őket, mentségemre szóljon, hogy ezeket nem is az én telefonom követte el.

A szingapúri orvos, a magyar nyelvész, az amerikai fizikus és a román... fizikus

Amúgy a könyvzár bejárata előtt állunk

Várost néztünk! Beiratkoztunk!!! Képek!!444!!!

Kezdenek összefolyni a napok, ahogy sűrűsödik az élet, meg ugye ha vendége van az embernek, akkor ne blogoljon, pláne ha már az esti programra úgyis lelépett.

Egy apróságot nem említettem még a szombatommal kapcsolatban, nevezetesen azt, hogy megcsapott a tanulás szele. Beléptem ugyanis a cambridge-i email fiókomba, ami lássatok csodát, tele volt. Mármint nem tele, de azért igen sok olvasatlan levéllel kellett megküzdenem. A legtöbb ugyan a butterytől jött, akik minden nap elküldik nekünk a menüt (remélem erről le lehet iratkozni valahogy), de kaptam párat a nyelvészet tanszéktől is. Egyet pedig egészen konkrétan a fonetika professzortól (Francis Nolan, aki nyilván nagyon okos és sokat publikált ember, de mégis csak attól a leginkább menő, hogy ő találta ki a párszaszót a Harry Potter filmekbe), aki remélhetőleg majd megszeretteti velem a fonetikát, mert egyelőre az az a része a nyelvészetnek, ami a legkisebb mértékben sem érdekel, sőt. Szóval vele kezdek csütörtökön, és át is küldött egy húsz oldalas kis fejezetet az épp íródó könyvéből (:D), hogy olvassuk el, ha "nagyon lelkesek vagyunk". Ezt nem értem amúgy eddig a cambridge-i nyelvészet tanárok működésében, hogy mindenre azt mondják, hogy "ha nagyon akarsz olvasni, a következőeket ajánlom". Más szakoknak föl volt adva az esszé, ki volt tűzve a határidő, meg kellett csinálni, és kész. Furcsa.

Van továbbá már órarendem, legalábbis arról a négy darab előadásról már tudom mikor lesznek. Cambridge-ben egyébként csütörtökön kezdődnek a hetek, mint az az órarendben is látható. A hétvége ugyanúgy szombat-vasárnap, de a hét attól még csütörtökkel kezdődik. Hogy miért? Mert 800 évesek, és úgy érzik, hogy megtehetik.

Beléphettem ráadásul az egyetemi rendszerbe, ahol sok mindenféle segédanyag van fent, meg olvasnivaló, meg előző évek vizsgakérdései. Valamilyen furcsa okból kifolyólag jó ötletnek tűnt megnézni a korábbi vizsgakérdéseket, ami azért egy picit ijesztő volt. De ja, gondolom májusban már a válaszokat is tudni fogom, csak addig még sok vér le fog folyni a Camen, meg hasonló elborult költői képek. 

Szóval vasárnap reggel megjött Ákos, és miközben haladtunk át a városon be is néztünk néhány college-ba, és még az "én itt élek, fotózzanak csak a turisták" érzésemet is sikerült leküzdenem (bevallom, nem volt olyan nehéz), szóval jöjjenek a címben megígért szépséges képek (továbbra is a telefonommal fotózok, szóval halszemoptika, meg cserélhető objektívek tömkelege azért nincsen).

Christ's College

Downing College

A Szenátusi Ház az a "központi épület" olyan szempontból, hogy azt hiszem ott fogunk diplomát kapni, meg annak a falára lógatják ki minden évben a "class list"eket, vagyis azt, hogy konkrétan milyen tantárgyből ki milyen jegyet kapott. Ez egyébként bőven szokott felháborodást okozni, mert hacsak nem szerzek igazolást valami pszichiátertől (jó, ez esetemben mondjuk nem lenne olyan bonyolult), akkor bizony az egész világ odasétálhat majd májusban, és megnézheti, hogy ilyen és ilyen év végi jegyem van. Ráadásul úgy tudom, hogy felülről-lefele romlanak a jegyek, szóval mikor az ember megy megnézni a sajátját, és reménykedve felülről kezdi, akkor nő az izgalom, meg a gyomorgörcs, ha nem jön elég korán a név. És hogy miért mennél oda egy házhoz megnézni a jegyedet a papír alapú interneten? Mert sokkal korábban megtudod így, mintha az online verzióra várnál. Mondtam már, hogy mindent megtehetnek, csak azért, mert 800 évesek?

Senate House és Gonville & Caius College

A King's és annak kápolnája nagyjából a leghíresebb épületei Cambridge-nek. De ami még ennél is fontosabb, átélhettem végre a nagy cambridge-i diák elégtétel érzést, ugyanis a diákigazolványom felmutatását követően lazán bevágtam a turisták kígyózó sora elé, akik nemcsak, hogy fizettek a bejutásért, de még várniuk is kellett. Ákos meg jött velem, ugyanis minden diák bevihet két vendéget az összes college-ba ingyen. Jó volt.

King's Chapel

King's College

A panorámafotók Ákos művei, aki almás készülékkel rendelkezik, míg én csak szedressel, és hát mindenki tudja mi a jobb.

Ugyanaz panorámában

És még egyszer

Délután háromkor (miután a piacon ebédeltünk, ha már a város kellős közepén vagy egy hatalmas piac, és minden más felfoghatatlanul drága) találkoztunk a cambridge-i magyar diákok egy csoportjával. A jelenlévők mind a Trinitybe járnak (majdnem), mind fiúk (majdnem), és mind természettudományt tanulnak (majdnem) - lehet találgatni kik képezték (ki képezte?) a kivételt. Meg volt beszélve, hogy elmegyünk puntingolni, amihez először át kellett vonulni a Trinityn. Érdekes statisztika a college-ról, hogy az éves profitjuk több, mint a teljes magyar oktatásügybe fektetett összeg. Ők tulajdonolják 50%-ban a Tescót például. Nos.

Trinity College

Szóval a punting úgy néz ki, hogy a szerencsésebbek ülnek a kis csónakban, csak egy picit van halálfélelmük, a punter pedig egy hatalmas rúddal lökdösi a hajót a vízen. A vízmélység elvileg bőven kisebb, mint két méter, szóval effektíve le kell nyomni a rudat a vízfenékre, majd ellökni vele a hajót. Az egészet turistaként lehet tenni úgy, hogy az erre szakosodott emberek szolgáltatását vesszük igénybe, akik profin puntolnak, és még Cambridge történetéről/legendáiról is mesélnek közben. Ezen felül pedig vannak a diákok, akik a college-uk puntjait jóval olcsóbban bérelhetik (nekünk például 1 font volt fejenként a tegnapi móka), aztán több-kevesebb sikerrel evickélnek a folyón, néha megfordulva, néha egymásnak menve, néha a másik útját eltorlaszolva.

Szolidabb fajta punt ütközés

Ahogy végigmegy a punt a folyón, meg lehet szemlélni a college-ok "hátulját" (ezt tényleg backsnek hívják egyébként), mint azt már a múltkor is említettem. Csak ha nem éjszaka vagyunk ott, akkor még fotózni is lehet. Szóval itt van például a King's Chapel a Camről nézve. Ez az a kép, ami az első találat, ha rákeresünk Cambridge-re, ami minden képeslapon rajta van, és ami nagyjából mindenkinek eszébe jut a helyről. És most már én is lefotóztam, ezaz!

A Cambridge Kép, Amit Mindenki Ismer

A Matematikus Hidat állítólag Newton tervezte úgy, hogy szegecsek és mindenféle ilyesmi nélkül megálljon (vagy megmaradjon, vagy milyen tevékenységet végez egy híd). A legenda hitelességét rontja kissé az, hogy igazából vannak benne szegecsek (fából, mint ahogy az egész híd fából van). A titok nyitja állítólag az, hogy egy cserfes diák egyszer szétszedte a hidat, hogy megnézze hogy is sikerülhetett ez Newtonnak, aztán később már nem sikerült újra összerakni, és így szegecsek használatára kényszerültek. Ami viszont nem is kissé rontja a legenda hitelességét az az, hogy a híd elkészülte és Newton élete között kb. 100 év különbség van. (Tudom, tudom, a legendák nem is attól legendák, hogy hitelesek.)

Queens' College és Mathematical Bridge

Majdnem két órát puntoltunk, ebből valamennyit ráadásul én. Ó, jaj, hoppá, lelőttem előre a poént, pedig az a kép csak később jön! Mindenesetre én a Queens'-től vissza a Trinityig küzdöttem több-kevesebb sikerrel a csónakkal. Azt mondták amúgy a többiek, hogy egészen jól ment, meg hamar belejöttem. Én leginkább féltem, meg meglepően hamar kimerültem (ránézésre nem tűnik fárasztónak a dolog, de valójában az), meg a kedves érdeklődő szomszéd csónaknak magyaráztam, hogy annak a fura nyelvnek, amit beszélünk nem csak a finn a rokona, hanem az észt is (ez biztos nagyon érdekelte ám őket, de hát ha egyszer beszélgetést kezdeményeztek?).

A St John'snál szerencsére már megint ülhettem, úgyhogy volt időm és lehetőségem egyrészt nem meghalni/vízbe esni, másrészt fotózni.

St John's College

A Sóhajok hídja a John's része; nevét onnan kapta, hogy a vizsgákra menet/azok eredményének megtudása előtt sóhajtoznak rajta a diákok. Velencében ugye a börtönbe kísérik az embert, Cambridge-ben pedig a vizsgára.

Sóhajok hídja

Ákos ilyen sztárfotókat készített rólam, komolyan, hát magazin címlapra velük! Majd biztos lesz előnyösebb is, ha még egyszer az életben puntolásra vállalkozom, de valami bizonyíték azért csak kellett a kemény munkáról. Egyébként emberek ténylegesen esnek ám vízbe aránylag rendszeresen, nem csak a szám nagy. Meg sokan hagynak el telefont, fényképezőgépet, meg szemüveget ilyen balesetekkor. Ja, és mondtam már, hogy fárasztó?

Merészségem és önfeláldozásom bizonyítéka.

Az epikus arcom egy fotósorozatból sem hiányozhat

A puntolás után találkoztam a tutorommal, illetve találkoztunk vele csoportosan. Nagyon szórakoztató nő, és tényleg nagyjából azt mondta el, amit már írtam, hogy minden óhajunkkal és sóhajunkkal hozzá lehet fordulni. Azzal nyitott, hogy "heló, Pam vagyok, hozzám gyertek, ha teherbe estek. De remélhetőleg nem fogtok.". Tényleg nagyon vicces stílusa van, vagy legalábbis próbálta izgalmasabbá tenni a protokolláris részét a dolognak.

Este aztán a vad parti helyett, amire első ránézésre mindenki elment én maradtam a kincsvadászatra. Kicsit furcsán is éreztem magam a dolog miatt, de nem tudom... öreg vagyok én már ehhez? (Persze ha nem lett volna cuki alternatív program, akkor mentem volna én is sok pénzért belépőt venni, aztán még több pénzért inni, és nem olyan jól érezni magam.) Ma reggel egyébként aztán persze meghallgattam, hogy a parti olyan volt, amilyen sejtettem, hogy lesz, vagyis iszonyú tömött, üvöltött a zene, és nem lehetett annyira ismerkedni. A kincsvadászat ellenben nagyon jól sikerült, és azon is 17-en voltunk végül (a kb. 100-ból), és... ja, nagyon jó volt. Csapatokban kellett fel-alá rohangálni a college területén, és minden helyen egyrészt összeszedni a matricát, amit gyűjtöttünk, másrészt megfejteni a "clue"-t, ami a következő helyet adta meg. Ez egyrészt szórakoztató volt, mert kellett némi logika a clue-k megfejtéséhez, másrészt bemutatta a college összes fontosabb helyét a különféle épületekben. Szóval most mi vagyunk azok, akik már pontosan tudják, hogy hol az edzőterem, a számítógépterem, a különféle nappalik és mosókonyhák, és minden egyéb jó - én speciel már ma többeket igazítottam útba ez alapján. (És mintegy mellesleg másodikok lettünk a csapatommal, szóval nyertünk egy csomó csokit.)

Ma (hétfő) reggel volt egyébként 9-től (shock horror, kora hajnal!) minden hivatalos dolog. Illetve sajnos csak egy része. Mindenesetre nagyon-nagyon-nagyon elképesztően hosszan volt tűzvédemi oktatás. Ez az, amit Magyarországon mindig elintéznek annyival, hogy jó, olvassátok el otthon, és írjátok alá, hogy itt voltatok. Nos, Angliában mindenki kissé megszállottan kezeli a kérdéskört, tehát a folyosón _mindenhol_ ilyen tűzajtó (fire door? mi az?) van, ami azonnal záródik mögötted, nehéz kinyitni, megnehezíti a mindennapjaidat, de majd ha egyszer arra kerül sor, akkor visszatartja a vérszomjas lángokat. Most legalább három ember mondta el videókkal illusztráltan, hogy ha a bekapcsolt hajvasalót a párnádon hagyod, vagy a szobádban dohányzol, vagy a konyharuhát véletlenül a tűzhely közelébe a teszed, akkor Mind. Meg. Fogunk. Halni!!! Egyébként legalább próbálták viccessé tenné az egészet mind a college alkalmazottai, mind a rendőrségtől jött emberek.

Volt szó arról, hogy hogy ne raboljanak ki, meg bemutatkozott minden fontosabb ember, a senior tutor, a financial tutor, a tutorial office egyéb munkatársai, a gondnok, a portás, a nővér, stb. A nővértől kaptunk mind időpontot, a gondnok meg mondta, hogy majd jönnek tesztelni az összes elektromos dolgot, amit a szobánkban tartunk, hogy megfelelnek-e a mittudoménmilyen szabályoknak, és biztonságosak-e, vagy attól fogunk majd mind meghalni, hogy nekem hamisított a telefontöltőm. Hosszan feszegette egyébként, hogy mindent mutassunk be, nem érdekli őket a funkciója, csak az elektromos része, és nyugi, láttak ők már mindent, nem kell aggódni. Legalább ez is oldotta a hangulatot. A káplán (pap, lelkész, nem tudom anglikánéknál mi a pontos terminológia) is eljött, ő is aranyos volt, mondta, hogy nem kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy őt felkeressük, szívesen beszélget bárkivel, és idézném "nem fogok rosszallóan a fejedre csapni egy nagy fekete Bibliával. Ugyanis barna Bibliám van.". Volt egy hölgy a Royal Literary Fundtól is, akihez esszéírási kérdésekkel lehet fordulni bármikor, szóval tényleg minden problémára van legalább egy szakértő segítség, ha nem tíz.

Mikor ez végre mind véget ért, levonultunk a College Hallba, ami szép, kaptunk teát, ami jó, és az igazgatónő mondott köszöntő beszédet. Addigra már a senior tutor ötvenszer elmondta, hogy nem azért ülünk itt, mert már mindent tudunk, és okosak vagyunk, hanem azért, mert látják rajtunk a motivációt arra, hogy kidolgozzuk a belünket, és mikor halálra kritizálnak, akkor se haljunk bele (vagy ha már a határára sodródnánk, akkor ott a tutor, nővér, káplán, segélyvonal, stb), szóval az igazgatónő biztató és kedves szavai ezek után egészen jól estek. Mindenki epikus taláros pózolásba kezdett, szóval mi is csináltunk csoport(hahaha)képet a másik nyelvész lánnyal, így kettesben. A fizikusok vagy tizenöten vannak. Ő lakik ugye a mellettem lévő szobában, és nagyon kedves. A nevét úgy döntöttem nem írom ide csak úgy, mert állítólag vannak személyiségi jogok, inkább csak Megmutatom (rejtett utalás, hatalmas szópoén!). (Egyébként megengedte ám, hogy posztoljak róla képeket, meg leírjam a nevét.)

Nagyon talár, nagyon College Hall, nagyon nyelvészet

Ezt követően pedig elkezdődött a hivatalos beiratkozás, csoportokban kellett felvonulnunk, és aláírnunk az egyetem hivatalos papírját, meg a college hatalmas könyvét, amit elvileg mindenki aláírt, mióta csak áll a Newnham. Sajnos nem igazán volt lehetőség lapozgatni benne, pedig iszonyú jó lett volna kikeresni Sylvia Platht, Emma Thompsont, Germaine Greert, vagy Jane Goodallt. Aztán az igazgatónő (erre kell, hogy legyen valami hivatalosabb szó, nem igaz, hogy a principal az simán igazgatónő) mondott még pár mondatot arról, hogy majd ezt a könyvet fogják felkutatni az életrajzíróink sok év múlva, és elemezni, hogy hogy változott azóta a kézírásunk. Ez mondjuk sajnálatos lenne, mert előtte mondta, hogy örülne, ha egyrészt a teljes nevünket írnánk, másrészt olvashatóan, szóval szerintem senki nem a rendes aláírását használta, hanem csak odaírta a nevét - legalábbis én biztos. (Buzgó nemzetvédőinknek üzenem amúgy, hogy a magyar sorrendben írtam a nevemet, szóval mindenki büszke lehet.) Ja, tehát mától hivatalosan is a Newnham College és a Cambridge-i Egyetem diákja vagyok.

Így nézett ki egyébként a college a déli szikrázó napsütésben. Remélem mindenki megbánta már az összes "ó, te szegény, a hideg Angliába mész" megjegyzését, itt ugyanis meleg van, és süt a nap, és egyáltalán nem esik, otthon meg azt hiszem pont az ellentéte van épp. Csináltunk nagyon rossz képet a beiratkozás után is, mert az fontosnak tűnt.

Ja, azért ez se ronda

Nagyon rosszak a fényviszonyok, de nagyon beiratkoztunk

Most pedig mindjárt megyek a könyvtári bevezető akármicsodára, aztán meg subject partink lesz (nekünk kettőnknek, meg a subject representative-nek, micsoda tömeg). Este pedig megismerkedem a JCR-ral, ami után pub quizelünk, és végül remélhetőleg akár némi alvásra is sor kerül majd.

Ui.: Van amúgy freshers' pólóm, amit szépen ki is dekoráltam annak ellenére, hogy nem mentem el benne bulizni, szóval majd valamikor mutatok róla képet, csak ebben a bejegyzésben már annyi van, hogy inkább tartalékolom.

Uui.: Egyre többe emberrel ismerkedem meg egyébként, például ebédnél, és továbbra is nagyon kedves mindenki. Néhányan még elismerően is tekintenek az emberre azért, hogy meg tudott tanulni annyira angolul, hogy angolul járjon egyetemre (ez a nemzetközi gólyahéten nyilván nem számított olyan különleges teljesítménynek).