Mindig is tudtuk... na de ennyire?

Köztudomású, hogy oxbridge-i alapképzésre járni sokkal nagyobb teljesítmény és presztízs, mint ugyanott mesterképzésre. Sokkal nagyobb a túljelentkezés, csak okosnak kell lenni és nem gazdagnak, és egyébként is, mesterképzésre azok járnak oda, akiket nem vettek fel gimnazista korukban, elmentek valami közepes egyetemre, ahol aztán a folyamatos bulizás mellett is könnyebb volt jó jegyet szerezni, mint szegény Oxbridge-ben alapképzést végző diákoknak. Így aztán a sértett büszkeséggel, ellenben (érdemtelenül megszerzett) jó jeggyel rendelkező külsős diákok jutnak be a mesterképzéses helyekre, arról nem is beszélve, hogy aki túlél itt három évet, az már annyira nem is akar maradni.

Persze amikor azt mondom, hogy köztudomású, akkor arra gondolok, hogy a rossznyelvek szerint. Egészen eddig fogalmam sem volt arról, hogy most akkor tényleg olyan sokkal kevésbé menő-e valaki, aki LSE+Cambridge kombinációban szerez két diplomát, mint az, aki Cambridge+LSE-ben (ami az egyik tipikus példa szokott lenni). Nyilván nem könnyű hevesen tiltakozni, mikor az a szóbeszéd, hogy az ember lánya trónol a világ tetején csoporttársaival együtt, és mindenki, aki később csatlakozik be a remek rendszerbe az igazából mosogatófiúnak is mehetett volna, annyit ér majd a diplomája - de azért nem mondom, hogy teljesen magamévá tettem a gondolatot.

Igen ám, de! Mint már említettem idén már Part II kisdiák vagyok, ami azt jelenti, hogy minden órám elméletileg közös a harmadévesekkel, mert mindkét évfolyam ugyanabból a kupac tantárgyból válogat. Ezzel semmi gond nem is lenne, erre fel voltam készülve lélekben. Azt is említettem már a múltkor, hogy mint kiderült a mesterszakosokkal is együtt ülünk ugyanazokon az órákon. Akkor mi újdonság is van ebben a blogbejegyzésben? Nos, a növekvő mértékű frusztrációmon kívül gyakorlatilag semmi. Egyszerűen csak így, hogy már második hét van (már _hét_ előadásom volt, ez brutális) kezdem tényleg felfogni, hogy ugyanazt tanulom, mint a mesterszakosok. A mesterszakosok, akik amúgy esküszöm 48%-ban ázsiaiak és 48-ban amerikaiak, és _folyamatosan_ kérdéseket tesznek fel, és beszélnek, és már az amúgy legtöbbet előadásba belepofázó évfolyamtársaim is csak a szemüket tudják forgatni, és csendesen imádkozni, hogy fogják már végre be, hadd jusson szóhoz az előadó is, és esetleg haladjunk.

Najó, annyi új hír mégis van, hogy múlt héten Charlie információ alapján azt hittem, hogy mi ezt a mesterszakot sosem csinálhatnánk meg, pont azért, mert már másod-harmadéves alapszakosként túlesünk a tananyagon. Sőt, bevallom a nagy panaszkodásáradat alatt gondosan leplezve azt hittem, hogy van ez az MPhil, ami nyelvészeti 'átképzés', meg van egy 'normális' MPhil, ami azoknak való, akik eleve nyelvészetet tanultak. Sok egyetem csinál ilyet egyébként, hogy nyelvészet, vagy például filozófia mester külön azoknak, akik csak valami nagy vonalakban hasonlót tanultak alapképzésen, és most szeretnék ezt is megtanulni. Szóval naivan azt hittem, hogy a nem tudom, francia-spanyol, vagy angol irodalom alapképzésesről nyelvészet mesterre érkezetteket szabadította csak rám a sors. De nem! Nem, kérem, a fantasztikus DTAL ismét bebizonyította, hogy még mindig meg tudnak lepni. Összefutottam ugyanis Logic for Linguists órán egy lánnyal, akit tavaly izlandin ismertem meg, és tavaly diplomázott is alapszakos nyelvészként (amúgy minden évben firstöt kapott). S láss csodát, ő most a már sokat emlegetett mesterszakot csinálja (más opciója Cambridge-ben nem lévén), és ténylegesen szó szerint ugyanazokon az órákon ül, mint két éve, ráadásul még csak nem is azért, mert lusta, és trükkösen válogatott, hanem azt mondta, hogy ez a tanszéki előírás, hogy a szintaxis/szemantika párosból kell választani egyet, illetve a fonetika/fonológia/morfológia (most már) hármasból is. Na most ezeket ő mind megcsinálta korábban, tehát konkrétan nem tud olyan tárgyat választani, ami ne lenne neki nem csak, hogy valamilyen szinten ismétlés, hanem száz százalékban ugyanaz az óra, mint egy-két éve. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, mert ingyen mester (kivéve, hogy pénzért adják), vagy rossz, mert akár valami hasznosat is kezdhetnél az életeddel abban az egy évben.

Amúgy nem csak, hogy a magasabb képzési szint anyaga egyezik az alacsonyabbéval, igazából a mi óráink egy bizonyos, egyelőre egészen nagy része néz ki úgy, hogy a tavalyi dolgokat ismételjük, helyenként kicsit elmélyítve. Meg amúgy mindenre sokkal több idő van, hirtelen mindent megértünk, és általánosságban nem olyan nehéz, mint volt. Szóval most intenzíven reménykedünk, hogy ez marad is, és igazából többé-kevésbé ugyanazt tanuljuk minden évben újra, majd a végén kapunk egy papírt. És nem, esküszöm nem azért érzünk így, mert hozzászoktunk a szíváshoz, hanem az első két szemantika előadáson komolyan mondom maximum 1%-a volt az átadott ismeretanyagnak új. Meg persze az továbbra is igaz, hogy ha feladnak egy könyvet, és te véletlenül időben elolvasod, akkor utána előadásra már csak ismételni ülsz be. Az egésznek szerintem az lehet az oka, hogy a Part II már hosszabb ideje létezik, a Part I-nak viszont mi voltunk talán a negyedik éve, szóval szegény tanszéknek biztos nem tűnt még fel, hogy talán nem kéne 3 év tananyagának jó 80%-át átnyomni az elsősökön 'alapozás' címén. Persze aztán az is lehet, hogy majd nemsokára beüt a sok, nehéz és új anyag, ami persze örömteli lenne, hiszen a tudásért vagyok itt, nem pedig a papírért. (:DDDDDD)

(Csak hogy lássátok micsoda hihetetlen önuralmam van az utóbbi időben most nem fogok hosszan kiakadni arról, hogy a Logic for Linguists elméletileg a szemantika-pragmatika kiegészítő előadása, ehhez képest szó szerint ugyanazt tanultuk rajta szerdán, mint a pénteki computational előadáson.)

Egyébként olyan jó híreim vannak még, hogy tíz fontért magamévá tettem a vizsgáztatói kommentárokat a tavalyi vizsgáimról, ami egyrészt jó, mert így végre azt is megtudtam melyik feladatra hány pontot kaptam, nem csak az összesítést, másrészt enyhén semmitmondó, ámde annál szórakoztatóbb szöveges értékelések is vannak. Azt a problémát, hogy továbbra sem tudom mire mennyi pont jár és miért szerintem mostanra már sikeresen elengedtem. Szóval igazából amit érdemes megosztani, az csak egy aranyköpés kedvenc fonetika professzoromtól, aki azzal foglalta össze az egyébként minden más vizsgámnál 10-20 ponttal (egy általában inkább 5-10 pontos skálán...) rosszabb feladatomat, hogy 'Candidate has good familiarity with the phonetic basics, but tried to push water uphill - inevitably with limited success' - én sem tudom ez mit jelent, de jól szórakoztam rajta. Tippre amúgy azt, hogy 'ostoba szegény, de próbálkozott'. Amúgy a nagy része a kommentároknak nyilván nagyon pozitív, és én őszintén továbbra sem értem mitől lett volna bármi is 'emlékezetes', vagy 'eredeti', amit én alkottam, de azért jól esett olvasgatni őket, és majd a hideg téli éjszakákon, amiket munkanélküli bölcsészként a Lánchíd alatt kuporogva töltök lesz mivel takarózni. A legjobb esszém (a szociolingvisztika, sírok....) kommentárja összesen kb. 3-4 mondat, de abban egyszer szerepel az, hogy 'mature discussion', majd egyszer a legvégén még egyszavas mondatként az, hogy 'mature' - vagyis az biztos, hogy feltűnően öreg vagyok még akkor is, mikor csak egy kód a papíron.

Jó hír amúgy, hogy láttam Robert Downey Jr-t élőben beszélni, meg még az új filmjét is, avagy a Union tagjág nem csak vezető politikusok meghallgatását teszi lehetővé, hanem valóban fontos emberekét is. Hasonlóan jó hír, hogy a jumble sale-lel idén még jobban jártam, mint tavaly, nem csak szárítókötelet és edényeket vettem fillérekért, hanem az otthon felejtett fekete magassarkúmat is pótoltam, hashtag igényesség, hashtag prioritások. Ja, és a legeslegjobb hír minden magyar állampolgár számára, hogy a Corpus Christi College-ban van egy új takarító, aki magyar... és akinek matematika diplomája van valami magyar egyetemről vagy főiskoláról, szép kilátások.

Ui.: Grátiszként intellektuális beszélgetés Zsolttal a vizsgáztatói kommentárjaimat ünnepelve. (Szerkesztett verzió, hogy anyukám fenntarthassa annak látszatát családja, barátai és üzletfelei előtt, hogy szofisztikált úrihölgy vagyok, azok pedig nem beszélnek úgy, mint egy kocsis.)

Eszter
10/17, 8:36pm
csak adjon már végre valaki egy ***** diplomát, és hadd húzzak innen a ****ba :DDD
Zsolt
10/17, 8:37pm
lol. :D:D:D

Uui.: Tavaly azt hiszem azt mondtam, hogy amint vége a Halloweennek kikerül Angliában a karácsonyi dekor, és ez milyen morbidan korán van az otthon megszokottakhoz képest. Jelentem idén már október első napjaiban tele volt a Sainsbury's karácsonyi csokikkal, amik ugyan a halloweeni csokikhoz képest még kevés helyet foglalnak el, de minden kétséget kizáróan ott vannak.

"Nem találom a csekkfüzetemet viszont"

"Nem akarok Angliában élni mégse" - válaszolta Zsolt a címben található felkiáltásomra. Szóval meg vagyok érkezve. Avagy ahogy (sajnos már csak volt) csoporttársam, Charlie foglalta össze egy tweetben az évkezdést: "It's just hit me that my degree will be in linguistic... What the fuck am I doing with my life?!". Szóval ha így állunk, arra, az én kétségbeesésem és pánikom mértékét pedig jól tükrözi az, hogy hosszan gondolkodtam, hogy ennek a blogposztnak álljak neki, vagy a 23-án (!) leadandó esszémnek. No de ne szóljon már minden csak a panaszkodásról - bár egy ilyen mondat az én számból megközelítőleg 21 éve volt legutóbb hiteles.

Sosem fotózom repülőből, de ezek igazán megihlető felhők voltak. Meg persze kell az ingyenreklám kedvenc légitársaságomnak.

Összességében (minden erőmmel kerülve a szabatos fogalmazást) elég nagy királyság nem elsősnek lenni. Nagyjából erről szól mindenkivel a "jé, nem találkoztunk június óta, mizu" beszélgetésem, hogy ugyan kivagyunk annak gondolatától is, hogy itt kell lenni, és el kell kezdeni lassan tanulni is, de lehetne ennél rosszabb. Például ha tavaly lennénk. Egyrészt nyilván jó nem ijedtnek lenni és senkit nem ismerni, másrészt azért valamelyest megnyugtat a tudat, hogy ha egy évet túléltem, akkor a másodikat is túl fogom - bár persze semmire nincs garancia. Harmadrészt pedig ahogy elnéztem a freshers' week timetable-t őszintén rosszul lettem a sok reggel kilences tűzvédelmi oktatástól, esténkénti erőltetett partizástól, ráadásul idén már ún. consent workshopok is vannak, ahol másfél órában beszélheted meg vadidegenekkel röviden és tömören összefoglalva azt, hogy ha nem akarsz valakivel szexuális tevékenységet folytatni, akkor bizony nem muszáj. Elismerem én minden ilyennek a fontosságát, de azért jól esett átaludni azt az idősávot is.

A tanszékem bizony a régi, kedden volt szerencsém részt venni a harmadévesekkel közös (mert hogy már én is nagykislány = Part II vagyok) introductory meetingen, ahol a következőket sikerült megtudnunk az egész szak koordinátorától: 1) Elvesztek az idegennyelv szakosok tantárgyválasztásai, így nem nagyon tudják ki tanul majd mit, így nem nagyon vannak még szupervízió beosztások, de ne aggódjunk. 2) Elveszett az idei órarend, szóval ami a honlapon van, az a tavalyi. Vagy az idei. Nem igazán tudja senki. De ne aggódjunk. 3) Néhány előadó random sabbaticalen lesz, ami azt jelenti, hogy az egyik kedvencem helyett az fogja egy tárgyam felét tanítani, akit az egyik legjobban utáltam tavaly, és erről még véletlenül se szóltak volna egészen mostanáig. No nem mintha az adott tárgyat lenne lehetőségem jövőre felvenni, mert ugye csak kétévente van, mert ugye heti 2*50 percnél többet fájna előadást tartani. De azért minden rendben. 4) A harmadéves General Theory tantárgy és disszertáció nagyjából teljesen oktatói segítség (vagy úgy általánosságban bármiféle oktatás) nélkül kell elkészüljön, de idézem "mindig mindenkinek nagyon jól megy", szóval aggódni továbbra se aggódjunk. Én mindezt az első sorban csendesen sírvanevetve ültem végig, hogy hát igen, a DTAL (igen ez a tanszék neve) az továbbra is DTAL, kutyából nem lesz Harvard.

Ezen örömöket tetézte, hogy a jól szervezett és biztató meeting végén közölték, hogy akkor most díjakat osztunk, vagyis jöjjenek azok, akik őszintén nagyon lelkesednek a nyelvészet iránt. Ezen a ponton a mellettem ülő barátnőm félhangosan a fülembe súgta, hogy "who the fuck is enthusiastic about linguistics?!"... majd kimondták az én nevemet. Pár hete leadtam ugyanis egy 200 szavas irományt a nyári munkámról, és hogy mennyi lelkes kisdiáknak tanítottam angolt és/vagy hitettem el velük, hogy a nyelvészet a legjobb dolog, amivel az életben találkozhatsz - mindezt csak azért, mert ezzel lehetett jelentkezni ún. Linguistic Ambassadornek, vagyis nyelvészeti nagykövetnek, akinek a feladata, hogy az elsősök rendelkezésére áll, illetve segít nyílt napokon. Maga a feladat nekem nagyon tetszett volna, mert szeretek középiskolásokkal interaktálni, és elhitetni velük, amit én magam sem hiszek (=hogy az egyetem jó dolog), illetve nekünk elsősként tavaly olyan mértékben rossz volt a nagykövetünk (egyszer láttuk, és akkor is csak annyit mondott, hogy szar és nehezen túlélhető lesz az év, de ha érdekelnek nyári programok, írjunk neki), hogy gondoltam hadd kapjanak személyemben valaki jobbat az idei újak. Ami a vicc (már azon kívül, hogy kaptam egy kitüntetést azok után, hogy 50 percig csak pofákat vágtam a szervezetlenséget látva) az az, hogy végül az elsősök meetingjére el se kellett mennem, és senki nem szólt arról, hogy bármiféle feladatom lenne bármikor is, egyszerűen csak kaptam 50 fontnyi könyvutalványt meg egy hangzatos titulust azért, amit a nyáron csináltam. Mondjuk lehetne rosszabb is, belátom.

A sabbaticelen lévő oktatók közé tartozik az én DoSom is, szóval megkaptam helyette a filozófia DoSt. PótDoSom nem elhanyagolható mértékben különbözik az eredetitől, 15 perces találkozónk alatt kifejtette, hogy ne stresszeljek a vizsgákon, csak élvezzem, hogy olyan dolgokat tanulhatok, amik feltehetően érdekelnek, és történetesen jó is vagyok bennük. Feltételezte továbbá, hogy a választott tárgyaim nem is passzolnak egymáshoz (ami természetesen nem így van), csak random ezek érdekelnek - és ez részéről teljesen rendben lett volna. Hosszan csevegtünk ezen kívül a nyaramról, illetve megosztott minden pletykát, amit magyar filozófusokról tudott. Szóval ugyan szakmai segítségre nem számíthatok, legalább béke lesz és zen egészen januárig, amikor is Kasia újra megjelenik életemben minden kétséget kizárólag egy "get a first!" felkiáltás kíséretében. Tanulmányaim szempontjából érdekes továbbá, hogy nem csak, hogy Part II lévén minden közösen van a harmadévesekkel, az előadásainkon ráadásul a mesterszakosok is ott ülnek. Sőt, nekik még csak szupervízióra sem kell járniuk. Igen, nem csalás, nem ámítás, ugyanazokon az órákon ülök, mint azok, akik szenvedéseikért cserébe egy mesterdiplomát fognak kapni, én meg csak egy BA-t. Sosem volt még ilyen igazságtalan a világ, talán csak akkor, mikor nem születtem bele az angol arisztokráciába - bár ezt legalább még házassággal lehet majd orvosolni. A másodéves lét velejárója egyébként nem csak a tanulmányi előmenetel, hanem az is, hogy a karrieriroda folyamatosan levelekkel bombáz, hogy ha most nem szerzel gyakornoki állást, akkor nincs mese, a diplomaosztó után egy évig az utcán fogsz kéregetni. Folyamatosan jönnek mind emailben, mind postai úton a fantasztikus rekrutáló üzenetek és csábító vacsorameghívások, egy probléma van csupán, és az a befektetési bankársággal és egyéb pénzügyi állásokkal szembeni viszolygásom, amit sajnos még nem sikerült levetkőzni. Egyébként is, nem állást szeretnék, hanem férjet, arra vajon miért nincs egy levelezőlista?... (Amúgy ma pont már "hogyan egyeztessük össze a karrierünket az anyasággal" workshopra invitáló emailt is kaptam, csak hogy lássuk milyen mértékben eszkalálódtak itt tényleg a dolgok tavalyhoz képest.)

Ez van pótDoS irodája mellett a faliújságon, kedves és vicces a nő, mi kell még!

A szociális életem amúgy virágzik (úgy érzem ezt szó szerint írtam már egy korábbi bejegyzésben), legnagyobb meglepetésemre az első napokat szinte teljes egészében azzal töltöttem, hogy random összefutottam valakivel (jó, azért nem random), és hosszan beszámolóztunk egymásnak a nyárról. Tényleg fel se tűnt, hogy vannak emberek, akikkel igazából tényleg (ennyire) tök jóban vagyok. Ami ezek során kiderült az egyébként az, hogy sokkal gyorsabban állt vissza az agyam angolra, mint tavaly bármikor, ami persze lehet, hogy legalábbis részben annak is köszönhető, hogy azért nyáron is sokat kellett használjam, így gyakorlatilag csak az affektáló brit akcentusra kell visszaállni, nem a nyelvre úgy általában. Vasárnap erős kezdésként amúgy a Hungarian Society családommal vacsoráztam, a férjem (igen, ez is csak egy játék, mielőtt még a női felmenőágam félreérti!) konkrétan háromfogásos vacsorát csinált, aminél azért rosszabb dolgok is történtek már az emberrel. És szerintem a gyerekeink kedvét sem vettük el teljesen az egyetemtől, mert velem ellentétben ő legalább - negyedéves létére - lelkes volt. Van ugye college családom is, viszont nincsenek idén elsős Newnhames nyelvészek, így egy mérnököt, egy közgazdászt és egy matematikust sikerült a nejemmel a nyár során világra hoznunk. Velük (és Megék családjával) tegnap este egy étteremben voltunk, és mi jól éreztük magunkat egymással, meg az elsősök is jól érezték magukat egymással, ami végeredményben nem rossz, mert ez (is) a cél, nem (csak) az inter-évfolyam barátságok kötése. És nyilvánvalóan a szakjához egyiknek sem tudok hozzászólni, az meg, hogy melyek a jó szobák a college-ban és hova kell menni bulizni azért könnyen és gyorsan kimeríthető témák. Ma délelőtt ehhez képest a volt szupervíziós csoportommal és az ő gyerekeikkel kávéztunk együtt, ami már sokkal jobb volt, mert tudtunk együtt szupervizorokat szidni, a nyelvészetről beszélni, és egyáltalán, nem meglepő, hogy több témája van egy óra erejéig egy adag első- és másodéves nyelvésznek, mint egy elsőéves mérnöknek és nekem. Meg szerintem egyébként kifejezetten jófejek is a kis trónkövetelők (nem, én sem hiszem el, hogy ezt leírtam).

Megvoltak továbbá a számos ünnepségek, amiken a kis college-om körberajongott a kis vizsgaeredményeim miatt. Először is hétfőn alá kellett írjam a fellows and scholars' book névre hallgató könyvet, amit egy "drinks and canapés" fogadás követett - mindez a Principalnél. Aki nem tudom mondtam-e, de nyáron két levelet is küldött, hogy nagyon gratuláljon, és az egyikben azt írta, hogy "I do hope that similar success will attend your remaining time in Cambridge", amire egy brit-normál emberi nyelv fordítás azt adja, hogy "tanuld ki a beled jövőre is, haha, meg ne lássalak nem tanulni péntek este, különben szobafogság lol". De komolyan "will attend", mintha a siker így jönne, bekopogna az ajtódon, és neked csak annyit kéne tenned, hogy nem állsz ellen nagyon. Mindenesetre tudós emberekkel barátkozni mindig vicces, főleg mert kedvenc témáik ilyen eseményeken azok, hogy melyik canapé a legfinomabb és... igen, nagyjából ennyiről tudnak beszélgetni. Hiába no, a professzorok sem tudnak egész nap csendesen a könyvtárban fotoszintetizálni, kellenek a kaviáros falatkák. Mondjuk be lettem mutatva egy postdoc research fellow-nak nyelvészetből, aki ezen túlmenően még a szupervizorjaimról is hajlandó volt pletykálni, és nem mellesleg körbekérdezett mindenkit, hogy mennyi pénzt is kap - ami azért négy Angliában eltöltött év után felmerülhetett volna benne, hogy nem feltétlenül illendő. Kedden volt aztán a college feast, ami az elsősök és a scholarök formal hallja, ahol egy igen fontos dologra jöttem rá: így egy év elteltével, pláne ha nincs ott a DoSom már hajlandó vagyok meginni a minden fogáshoz külön kiválasztott bort ahelyett, hogy azon görcsölnék, hogy az első korty nem-csak-bodzaszörp után látványosan elfelejtek angolul. (A bodzaszörp az itt valami számomra felfoghatatlan okból nagyon elegáns italnak számít, minden fogadáson az van nálunk bor mellett, és több angol mondta már nekem, hogy korábban nem is nagyon látott ilyet, de biztos nagyon drága lehet.) Végül nyelvésztársaságom is akadt, mert a tavaly végzett Katie (az örökbefogadó college anyukám) most a Newnhamben dolgozik, és mellé ültettek. Körülöttünk egy kupac történész és változatos társadalomtudós elsőéves ült, akiket mostanáig nem tudom eldönteni, hogy nagyon-nagyon jól szórakoztattunk, vagy csak nagyon-nagyon nevetségessé tettük magunkat előttük. De reménykedem az előbbiben. Volt egyébként sok inspiráló beszéd is arról, hogy miért jó nőnek lenni, miért jó okos nőnek lenni, és miért vagyunk még mindig elnyomva - vagyis a szokásos Newnhames beszédek hangzottak el, bár egynek belőlük sikerült mindezt relatíve humorosan előadnia, ami egészen üdítő élmény volt. Mindezek után Ariellel (=a nejem) még bulizni is elmentünk, és végre egyszer érvényesítvén akaratomat nem oda, ahova mindenki más, aki élt és mozgott aznap este a megyében, szóval megúsztuk a másfél órás sorban állást, tömegnyomort és a hajunk majdnem felgyújtatását (igaz történetek).

Így néz ki egy másodéves scholar mikor két napon belül másodszorra ünneplik. Jobban mondva három másodéves scholar.

Ezt sikerült kilógatni a Newnham portájára, csak hogy ne tudjam titokban tartani a dolgot...

Csak hogy lássa a kedves olvasóközönség, hogy ha már panaszkodom, tényleg ott is van a nevem.

Ja, és majdnem elfelejtettem: beköltöztem az új szobámba, amit hosszas küzdelmek és bonyolult procedúrák árán választottam ki tavaly. Két ablaka van, szóval végre nem a sötétségben élek, ráadásul szerintem hatalmas is - bár elvileg a Churchill College-ban ennél csak nagyobb szobák vannak. Nem elhanyagolható módon pedig a Newnham egyik legnagyobb konyhájával lakom szemben, szóval még az is lehet, hogy idén nem csak száraz pirítós jut majd. Egyébként életem masszőrje, Henry azt mondta két hete, hogy majd figyeljem meg mitől áll be újra a hátam. Jelentem attól, ha átcipelek hat dobozt a college egyik végéből a másikba, avagy azért biztos megvan annak is az előnye, ha fiúkkal is együtt lakik az ember lánya, és van kivel elvégeztetni a piszkos munkát.

Most pedig megyek tanulni debate-re, hogy aztán majd az életem egy bizonyos pontján talán tanuljak is. Esetleg.

Ui.: Ajánlom egyébként az évfolyamtársaim remek videóját, amiben a Newnham híres hosszú folyosóján táncolnak végig.

Na, kinek vagyok még benne az RSS-ében?

Alcím: Kétségbeesés, kétségbeesés mindenütt

Szóval úgy döntöttem adok még egy esélyt mind magamnak, mind a blogomnak, és akkor jöjjön a másodév. Igyekszem felidézni azt a frenetikus örömöt, amit kedvenc druszámmal éltünk át nyolcadik év végén a Fazekasból kifele sétálva: már csak kétszer annyi van hátra, mint amennyit eddig kibírtunk!

Múlt évben valahol ott szakadt meg a kedves olvasók szórakoztatása, hogy a második term végének izgalmas eseményei (egész estés Disney film nézés!) elsodortak, majd a harmadik termben (leánykori nevén vizsgaidőszak) több ízben igyekeztem egyrészt behozni a lemaradást, másrészt terápiás jelleggel az internettel is megosztani minden hisztériám és frusztrációm, de aztán rendes bejegyzés valahogy sosem lett belőle.
Nos, tehát, igen, ahogy arról a twitterem (mert hogy nekem olyanom is van, önreklám) is tanúskodik, június 2-án véget ért a szenvedések és/vagy okulások harmada:
Eszter R. @cukraszokj  ·  Jun 3
Finished a jar of Nutella. Oh and my first year at Cambridge. #priorities

Azóta pedig 4 hónapja nyári szünetelek, és csak azért nem mondom, hogy nyaralok, mert ennek az időnek igen nagy része munkával telt. És hogy mire jöttem rá ezalatt? Arra, hogy dolgozni sokkal jobb, mint tanulni. Persze nem általánosítanék a világ minden munkájára és oktatási intézményére, meg persze engedékeny kedvemben még azt is elfogadom, hogy nem kell mindenkinek az enyémhez hasonló preferenciákkal rendelkeznie. Mindenesetre azonban kedves barátaimmal valahogy arra jutottunk, hogy azon tömegek, akik hosszú-hosszú ideje hangoztatják, hogy ezek "életünk legszebb évei", és innentől minden csak rosszabb lesz (bár ezt most még nem látjuk be, de hogy fog majd hiányozni!), azok vagy egy más korszakban és szellemiségben, vagy más mentalitással, vagy egyáltalán valahogy, valamiben máshogy jártak egyetemre, vagy pedig... nos, ha innen tényleg már csak lejjebb van, akkor azonnali hatállyal szeretnék mondjuk macskaként reinkarnálódni.

Ami tetszett ebben a nagybetűs életnek majdnem nevezhető dolgozósdiban az az (hozzáteszem tényleg szerencsém volt azzal, hogy mit és hol csinálhattam), hogy belátható feladatok voltak, belátható munkaidővel (még akkor is, ha az heti inkább 60 óra volt, mint 40), és egyáltalán - mint arra úgy a felénél rájöttem - végre egyszer nem kellett az intellektuális kapacitásaim határán funkcionálnom. Ez most lehet, hogy nagyképűen hangzik, de valahogy eddig minden oktatási intézményem erre kényszerített bizonyos mértékben (hozzáteszem nagyjából ezzel is reklámozzák magukat, szóval annyira nem kéne meglepődni), és idén nyáron rá kellett jöjjek, hogy hihetetlenül jól esik végre ennél valami kisebb kihívást jelentőt csinálni, még akkor is, ha amúgy az egyetemen sem tanulok 24/7 folyamatosan (sőt!), illetve a munkahelyemen sem szénlapátolással foglalkoztam főként (sőt!).

Szóval ha azt kérdi most a kedves olvasó, hogy mennyi kedvem van jövő héttől visszaülni az iskolapadba, és hétről-hétre újra és újra meredni egy üres Word dokumentumra, és várni, hogy majd hirtelen megtelik 2000 nagyjából koherens és nagyjából témához kötődő szóval, nos akkor az őszinte válasz (a megelőző bekezdések után ugye váratóan) az az, hogy semennyi. Mindehhez hozzátartozik az is (ha már arra tart az ember blogot, hogy őszinte legyen, haha, önironikus kacajok), hogy miután tavasszal-nyáron hetekig szidtam a kis egyetememet azért, hogy lehetetlen feltételeket támaszt, nem tanít eleget, túl véletlenszerű és kiszámíthatatlan a számonkérési módszere, és egyáltalában olyan borzalmak vannak, amikért még a vizsgaidőszaki grátisz masszázs/ugrálóvár/cicasimogatás (!) sem kárpótol... nos, ezek után én lettem az évfolyamelső. Ezt elsősorban annyival kommentálnám, hogy lol, másodsorban pedig annyival, hogy mérhetetlenül tudtam volna örülni, ha kiléphetek végre az eddigi életemet jellemző teljesítménykényszer-spirálból, amiben mindig el kellett indulni egy újabb versenyen, mindig kellett hozni az előző évi szintet, vagy megpróbálni felülmúlni azt, és nem nagyon látszott elérkezni az a pont, ahol kényelmesen hátradőltem volna, és azt mondom, hogy köszönjük, szép volt, jó volt, akkor most kiszálltam. Marad legközelebbi kiszállási pontnak a diplomaosztó. Jelenleg ugyanis azért úgy gondolom, hogy azzal ellentétben, amit a nagy többség feltételez nem kell egy jól sikerült vizsgaidőszaknak rögtön a harvardi PhD-ba és a szárnyaló kutatói pályába torkollania. Meg nem csak hogy rögtön, egyáltalán nem. Ez valahol visszavezethető oda, hogy alapvetően frusztrál és gyomorgörcsöt eredményez nálam az, hogy hetente kétszer kell írnom 2000 szót, míg ha este nyolcig kell (akár Excel táblákat macerálva!) dolgoznom, viszont legalább nem "itt egy üres dokumentum, töltsd meg szavakkal" jellegű munkát végezve, az láthatóan nem (annyira).

Egyébként valahol arra is rájöttem, hogy míg Zsolt barátom rendszeresen a szabadidejében is új programnyelvekkel ismerkedik, és magas szintű matematikába ássa bele magát, engem azért relatíve kevésszer lehet eredeti Chomsky szövegek bújásán rajtakapni egy átlagos júliusi estén. Továbbra is nagyon érdekel a nyelvészet, és szerintem ez a lehető legjobb dolog, amit én tanulhatok, és ha valamit megtanultam, az utána nagyon lelkesít, és nagyon szívesen mesélem el mindenkinek, és az abszolút megvan bennem, hogy mások beszédében naponta többször csodálkozzam rá érdekes jelenségekre (az ő legnagyobb örömükre, janem). Viszont közben meg június elején eldobtam a tankönyveket, és azóta az egyetlen tudás, aminek megszerzésére vágytam, az az volt, hogy hogy folytatódnak a kedvenc sorozataim, és kivel jön össze Mary a Downton Abbey-ben. És azt hiszem ha van némi önkritikánk (igen, tudom, hogy a világon milliók PhD-znek úgy, hogy nincs nekik), akkor lassacskán elkezdhetjük sejteni, hogy egy kutatónak azért ennél kicsit több (célzottan szakmai) intellektuális kíváncsiságra van szüksége.

Az is lehet persze, hogy én azért nem falom a szakirodalmat szabadidőmben is, mert valahol tudom, hogy az én egyetemem azért végső soron nagyon-nagyon jó, és megkapom tőlük, amit meg kell, és szenvedek én ott a tudománnyal eleget, a szabadidő legyen szabadidő. (Gyakorlatilag teljesen nyíltan erről szól egyébként a cambridge-i rendszer, hogy 8 hét alatt beléd nyomjuk, amit kell, aztán hazaengedünk regenerálódni, amire addigra nagyon is szükséged lesz - szóval ismét nem lepődtünk meg annyira.) És hogy lássuk, hogy van, aki meg sajnos nem dőlhet hátra, hogy minden alakul a legnagyobb rendben magától is: járogattam most a BME-re érdeklődésből, és tényleg félelmetes, hogy ott napi 4*90 perc előadást kell végigülni az embereknek, míg nekem heti 4*50 percet. Szerintem ez a különbség önmagában megmagyarázza miért tudjuk mi 2*8 hét alatt magunkhoz venni azt (vagy többet? és/vagy jobban?), amire itthon 2*14 kell. Azért, mert ha egész nap az egyetemen aszalódsz, akkor nem lesz időd feldolgozni, megemészteni, megérteni, megtanulni - semmire. Én pedig azért a vizsgaidőszakban nem úgy kellett hozzáálljak a tananyaghoz, hogy te jó ég, mi ez, na akkor magoljunk alvás nélkül pár napig, hanem úgy nagyjából azért tudtam mindent, vagy legalábbis azt, hogy mi kell, és abból mennyit tudok, és kb. mit kell tenni a maradék anyag elsajátításáért. Ismét csak nem a barátaim felsőoktatási intézményeit szeretném szidni, bármennyire
úgy tűnjék is, csak arról próbálom meggyőzni mind magamat, mind az internetes világhálót, hogy alapvetően jól jártam én annyira, amennyire csak lehet.

Mostanra majdnem teljesen elvesztettem szerintem a lineáris történet-, vagy legalábbis gondolatvezetést, ami talán az elején még megvolt, úgyhogy csak végső depressziómorzsaként szúrom be, hogy egyébként az angolul "anxiety dream"eknek nevezett álmok elkezdődtek már két hete, vagy újrakezdődtek, vagy sosem értek véget - ki tudja. És nem csak nálam. Meg (mármint a nyelvész barátnőm, nem az igekötő) írta, hogy szeptember közepén arról álmodott már, hogy le kell adnia aznap éjfélig egy esszét, és még el sem kezdte, és nem fogja tudni befejezni. Én mindeközben először azt álmodtam, hogy máris vizsgaidőszak van, és hónapokkal hamarabb elfelejtettem hivatalosan-elektronikusan feljelentkezni a vizsgáimra, így most gyakorlatilag a teljes évem semmis, másodszor pedig azt, hogy a számítógépes nyelvészet vizsgámon valami absztrakt festményt kell alkotni, ami nagy meglepetésre nekem mérhetetlenül nem megy. Meg egyébként azt is mondta, hogy beszélt egy barátnője édesanyjával, aki Oxfordba járt, és ő arról számolt be, hogy a vizsgaidőszakról szóló rémálmai neki 20 évvel a diplomája megszerzése után múltak el véglegesen. Szóval jó ez a világszínvonalú oktatás, csak a tudatalattija lesz egy kutya által alaposan megrágott lábtörlő az embernek. (Persze tudom, vannak a világban valós problémák is, melyek mellett eltörpül, hogy mi színvonalas egyetemre vagyunk kénytelenek járni, de hát istenem, valamin muszáj sírni.)

És hogy egy bekezdés erejéig kimásszunk az önemésztés gödréből, amibe teljesen feleslegesen löktük bele magunkat már a bejegyzés elején (elnézést a szóvirágokért és költői képekért): alapvetően azért jó lesz. Vannak kedves, aranyos ismerőseim Angliában, akikkel jó lesz végre újra találkozni, és sok jó dolgot fogunk csinálni. Sokat leszek az első napokban-hetekben ünnepelve, mert a kis college-om büszke rám a kis vizsgáim miatt (és ezt inkább közepes, mint kis pénzekkel is jutalmazták amúgy). Továbbá elkezdődik végre az is, amire egész tavaly vártam: azt fogom tanulni, amit én választottam, és a teljes fonetika-fonológia-morfológia halálhármastól búcsút vehetek a következő 5-6 évtizedre (sőt, talán még akkorra is, mikorra már macskává leszek reinkarnálódva). És hogy mit fogok akkor tanulni? A következő tantárgyakat: Syntax, Semantics and Pragmatics, Historical linguistics, Computational linguistics. Ezek és a majdani harmadéves tantárgyak kiválasztása mögött amúgy mérhetetlen mennyiségű stratégiázás van, mivel csak a harmadéves jegy kerül a diplomámba, viszont disszertációt csak olyanból lehet írni, amit másodévben tanultam, satöbbi, satöbbi - egy szó, mint száz, Cambridge van annyira jó egyetem, hogy az ember tisztán érdeklődés, és ne pedig jójegy-esélymaximalizálás alapján specializálódjon. Janem. Érdekesnek érdekesek lesznek, már csak azért kell drukkolni, hogy a szupervizorok is jók legyenek. Meg a szél. Vagy mit szokás ilyenkor kívánni.

--

Összefoglalásképp tehát szeretnék végre felnőni, és otthagyni a francba ezt az egészet... de amíg ez meg nem történik, addig is igyekszem majd itt (is) szórakoztatni a kedves olvasóközönséget.