Alcím: Kétségbeesés, kétségbeesés mindenütt
Múlt évben valahol ott szakadt meg a kedves olvasók szórakoztatása, hogy a második term végének izgalmas eseményei (egész estés Disney film nézés!) elsodortak, majd a harmadik termben (leánykori nevén vizsgaidőszak) több ízben igyekeztem egyrészt behozni a lemaradást, másrészt terápiás jelleggel az internettel is megosztani minden hisztériám és frusztrációm, de aztán rendes bejegyzés valahogy sosem lett belőle.
Nos, tehát, igen, ahogy arról a twitterem (mert hogy nekem olyanom is van, önreklám) is tanúskodik, június 2-án véget ért a szenvedések és/vagy okulások harmada:
Eszter R. @cukraszokj · Jun 3
Finished a jar of Nutella. Oh and my first year at Cambridge. #priorities
Azóta pedig 4 hónapja nyári szünetelek, és csak azért nem mondom, hogy nyaralok, mert ennek az időnek igen nagy része munkával telt. És hogy mire jöttem rá ezalatt? Arra, hogy dolgozni sokkal jobb, mint tanulni. Persze nem általánosítanék a világ minden munkájára és oktatási intézményére, meg persze engedékeny kedvemben még azt is elfogadom, hogy nem kell mindenkinek az enyémhez hasonló preferenciákkal rendelkeznie. Mindenesetre azonban kedves barátaimmal valahogy arra jutottunk, hogy azon tömegek, akik hosszú-hosszú ideje hangoztatják, hogy ezek "életünk legszebb évei", és innentől minden csak rosszabb lesz (bár ezt most még nem látjuk be, de hogy fog majd hiányozni!), azok vagy egy más korszakban és szellemiségben, vagy más mentalitással, vagy egyáltalán valahogy, valamiben máshogy jártak egyetemre, vagy pedig... nos, ha innen tényleg már csak lejjebb van, akkor azonnali hatállyal szeretnék mondjuk macskaként reinkarnálódni.
Ami tetszett ebben a nagybetűs életnek majdnem nevezhető dolgozósdiban az az (hozzáteszem tényleg szerencsém volt azzal, hogy mit és hol csinálhattam), hogy belátható feladatok voltak, belátható munkaidővel (még akkor is, ha az heti inkább 60 óra volt, mint 40), és egyáltalán - mint arra úgy a felénél rájöttem - végre egyszer nem kellett az intellektuális kapacitásaim határán funkcionálnom. Ez most lehet, hogy nagyképűen hangzik, de valahogy eddig minden oktatási intézményem erre kényszerített bizonyos mértékben (hozzáteszem nagyjából ezzel is reklámozzák magukat, szóval annyira nem kéne meglepődni), és idén nyáron rá kellett jöjjek, hogy hihetetlenül jól esik végre ennél valami kisebb kihívást jelentőt csinálni, még akkor is, ha amúgy az egyetemen sem tanulok 24/7 folyamatosan (sőt!), illetve a munkahelyemen sem szénlapátolással foglalkoztam főként (sőt!).
Szóval ha azt kérdi most a kedves olvasó, hogy mennyi kedvem van jövő héttől visszaülni az iskolapadba, és hétről-hétre újra és újra meredni egy üres Word dokumentumra, és várni, hogy majd hirtelen megtelik 2000 nagyjából koherens és nagyjából témához kötődő szóval, nos akkor az őszinte válasz (a megelőző bekezdések után ugye váratóan) az az, hogy semennyi. Mindehhez hozzátartozik az is (ha már arra tart az ember blogot, hogy őszinte legyen, haha, önironikus kacajok), hogy miután tavasszal-nyáron hetekig szidtam a kis egyetememet azért, hogy lehetetlen feltételeket támaszt, nem tanít eleget, túl véletlenszerű és kiszámíthatatlan a számonkérési módszere, és egyáltalában olyan borzalmak vannak, amikért még a vizsgaidőszaki grátisz masszázs/ugrálóvár/cicasimogatás (!) sem kárpótol... nos, ezek után én lettem az évfolyamelső. Ezt elsősorban annyival kommentálnám, hogy lol, másodsorban pedig annyival, hogy mérhetetlenül tudtam volna örülni, ha kiléphetek végre az eddigi életemet jellemző teljesítménykényszer-spirálból, amiben mindig el kellett indulni egy újabb versenyen, mindig kellett hozni az előző évi szintet, vagy megpróbálni felülmúlni azt, és nem nagyon látszott elérkezni az a pont, ahol kényelmesen hátradőltem volna, és azt mondom, hogy köszönjük, szép volt, jó volt, akkor most kiszálltam. Marad legközelebbi kiszállási pontnak a diplomaosztó. Jelenleg ugyanis azért úgy gondolom, hogy azzal ellentétben, amit a nagy többség feltételez nem kell egy jól sikerült vizsgaidőszaknak rögtön a harvardi PhD-ba és a szárnyaló kutatói pályába torkollania. Meg nem csak hogy rögtön, egyáltalán nem. Ez valahol visszavezethető oda, hogy alapvetően frusztrál és gyomorgörcsöt eredményez nálam az, hogy hetente kétszer kell írnom 2000 szót, míg ha este nyolcig kell (akár Excel táblákat macerálva!) dolgoznom, viszont legalább nem "itt egy üres dokumentum, töltsd meg szavakkal" jellegű munkát végezve, az láthatóan nem (annyira).
Egyébként valahol arra is rájöttem, hogy míg Zsolt barátom rendszeresen a szabadidejében is új programnyelvekkel ismerkedik, és magas szintű matematikába ássa bele magát, engem azért relatíve kevésszer lehet eredeti Chomsky szövegek bújásán rajtakapni egy átlagos júliusi estén. Továbbra is nagyon érdekel a nyelvészet, és szerintem ez a lehető legjobb dolog, amit én tanulhatok, és ha valamit megtanultam, az utána nagyon lelkesít, és nagyon szívesen mesélem el mindenkinek, és az abszolút megvan bennem, hogy mások beszédében naponta többször csodálkozzam rá érdekes jelenségekre (az ő legnagyobb örömükre, janem). Viszont közben meg június elején eldobtam a tankönyveket, és azóta az egyetlen tudás, aminek megszerzésére vágytam, az az volt, hogy hogy folytatódnak a kedvenc sorozataim, és kivel jön össze Mary a Downton Abbey-ben. És azt hiszem ha van némi önkritikánk (igen, tudom, hogy a világon milliók PhD-znek úgy, hogy nincs nekik), akkor lassacskán elkezdhetjük sejteni, hogy egy kutatónak azért ennél kicsit több (célzottan szakmai) intellektuális kíváncsiságra van szüksége.
Az is lehet persze, hogy én azért nem falom a szakirodalmat szabadidőmben is, mert valahol tudom, hogy az én egyetemem azért végső soron nagyon-nagyon jó, és megkapom tőlük, amit meg kell, és szenvedek én ott a tudománnyal eleget, a szabadidő legyen szabadidő. (Gyakorlatilag teljesen nyíltan erről szól egyébként a cambridge-i rendszer, hogy 8 hét alatt beléd nyomjuk, amit kell, aztán hazaengedünk regenerálódni, amire addigra nagyon is szükséged lesz - szóval ismét nem lepődtünk meg annyira.) És hogy lássuk, hogy van, aki meg sajnos nem dőlhet hátra, hogy minden alakul a legnagyobb rendben magától is: járogattam most a BME-re érdeklődésből, és tényleg félelmetes, hogy ott napi 4*90 perc előadást kell végigülni az embereknek, míg nekem heti 4*50 percet. Szerintem ez a különbség önmagában megmagyarázza miért tudjuk mi 2*8 hét alatt magunkhoz venni azt (vagy többet? és/vagy jobban?), amire itthon 2*14 kell. Azért, mert ha egész nap az egyetemen aszalódsz, akkor nem lesz időd feldolgozni, megemészteni, megérteni, megtanulni - semmire. Én pedig azért a vizsgaidőszakban nem úgy kellett hozzáálljak a tananyaghoz, hogy te jó ég, mi ez, na akkor magoljunk alvás nélkül pár napig, hanem úgy nagyjából azért tudtam mindent, vagy legalábbis azt, hogy mi kell, és abból mennyit tudok, és kb. mit kell tenni a maradék anyag elsajátításáért. Ismét csak nem a barátaim felsőoktatási intézményeit szeretném szidni, bármennyire
úgy tűnjék is, csak arról próbálom meggyőzni mind magamat, mind az internetes világhálót, hogy alapvetően jól jártam én annyira, amennyire csak lehet.
Mostanra majdnem teljesen elvesztettem szerintem a lineáris történet-, vagy legalábbis gondolatvezetést, ami talán az elején még megvolt, úgyhogy csak végső depressziómorzsaként szúrom be, hogy egyébként az angolul "anxiety dream"eknek nevezett álmok elkezdődtek már két hete, vagy újrakezdődtek, vagy sosem értek véget - ki tudja. És nem csak nálam. Meg (mármint a nyelvész barátnőm, nem az igekötő) írta, hogy szeptember közepén arról álmodott már, hogy le kell adnia aznap éjfélig egy esszét, és még el sem kezdte, és nem fogja tudni befejezni. Én mindeközben először azt álmodtam, hogy máris vizsgaidőszak van, és hónapokkal hamarabb elfelejtettem hivatalosan-elektronikusan feljelentkezni a vizsgáimra, így most gyakorlatilag a teljes évem semmis, másodszor pedig azt, hogy a számítógépes nyelvészet vizsgámon valami absztrakt festményt kell alkotni, ami nagy meglepetésre nekem mérhetetlenül nem megy. Meg egyébként azt is mondta, hogy beszélt egy barátnője édesanyjával, aki Oxfordba járt, és ő arról számolt be, hogy a vizsgaidőszakról szóló rémálmai neki 20 évvel a diplomája megszerzése után múltak el véglegesen. Szóval jó ez a világszínvonalú oktatás, csak a tudatalattija lesz egy kutya által alaposan megrágott lábtörlő az embernek. (Persze tudom, vannak a világban valós problémák is, melyek mellett eltörpül, hogy mi színvonalas egyetemre vagyunk kénytelenek járni, de hát istenem, valamin muszáj sírni.)
És hogy egy bekezdés erejéig kimásszunk az önemésztés gödréből, amibe teljesen feleslegesen löktük bele magunkat már a bejegyzés elején (elnézést a szóvirágokért és költői képekért): alapvetően azért jó lesz. Vannak kedves, aranyos ismerőseim Angliában, akikkel jó lesz végre újra találkozni, és sok jó dolgot fogunk csinálni. Sokat leszek az első napokban-hetekben ünnepelve, mert a kis college-om büszke rám a kis vizsgáim miatt (és ezt inkább közepes, mint kis pénzekkel is jutalmazták amúgy). Továbbá elkezdődik végre az is, amire egész tavaly vártam: azt fogom tanulni, amit én választottam, és a teljes fonetika-fonológia-morfológia halálhármastól búcsút vehetek a következő 5-6 évtizedre (sőt, talán még akkorra is, mikorra már macskává leszek reinkarnálódva). És hogy mit fogok akkor tanulni? A következő tantárgyakat: Syntax, Semantics and Pragmatics, Historical linguistics, Computational linguistics. Ezek és a majdani harmadéves tantárgyak kiválasztása mögött amúgy mérhetetlen mennyiségű stratégiázás van, mivel csak a harmadéves jegy kerül a diplomámba, viszont disszertációt csak olyanból lehet írni, amit másodévben tanultam, satöbbi, satöbbi - egy szó, mint száz, Cambridge van annyira jó egyetem, hogy az ember tisztán érdeklődés, és ne pedig jójegy-esélymaximalizálás alapján specializálódjon. Janem. Érdekesnek érdekesek lesznek, már csak azért kell drukkolni, hogy a szupervizorok is jók legyenek. Meg a szél. Vagy mit szokás ilyenkor kívánni.
--
Összefoglalásképp tehát szeretnék végre felnőni, és otthagyni a francba ezt az egészet... de amíg ez meg nem történik, addig is igyekszem majd itt (is) szórakoztatni a kedves olvasóközönséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése