"Nem találom a csekkfüzetemet viszont"

"Nem akarok Angliában élni mégse" - válaszolta Zsolt a címben található felkiáltásomra. Szóval meg vagyok érkezve. Avagy ahogy (sajnos már csak volt) csoporttársam, Charlie foglalta össze egy tweetben az évkezdést: "It's just hit me that my degree will be in linguistic... What the fuck am I doing with my life?!". Szóval ha így állunk, arra, az én kétségbeesésem és pánikom mértékét pedig jól tükrözi az, hogy hosszan gondolkodtam, hogy ennek a blogposztnak álljak neki, vagy a 23-án (!) leadandó esszémnek. No de ne szóljon már minden csak a panaszkodásról - bár egy ilyen mondat az én számból megközelítőleg 21 éve volt legutóbb hiteles.

Sosem fotózom repülőből, de ezek igazán megihlető felhők voltak. Meg persze kell az ingyenreklám kedvenc légitársaságomnak.

Összességében (minden erőmmel kerülve a szabatos fogalmazást) elég nagy királyság nem elsősnek lenni. Nagyjából erről szól mindenkivel a "jé, nem találkoztunk június óta, mizu" beszélgetésem, hogy ugyan kivagyunk annak gondolatától is, hogy itt kell lenni, és el kell kezdeni lassan tanulni is, de lehetne ennél rosszabb. Például ha tavaly lennénk. Egyrészt nyilván jó nem ijedtnek lenni és senkit nem ismerni, másrészt azért valamelyest megnyugtat a tudat, hogy ha egy évet túléltem, akkor a másodikat is túl fogom - bár persze semmire nincs garancia. Harmadrészt pedig ahogy elnéztem a freshers' week timetable-t őszintén rosszul lettem a sok reggel kilences tűzvédelmi oktatástól, esténkénti erőltetett partizástól, ráadásul idén már ún. consent workshopok is vannak, ahol másfél órában beszélheted meg vadidegenekkel röviden és tömören összefoglalva azt, hogy ha nem akarsz valakivel szexuális tevékenységet folytatni, akkor bizony nem muszáj. Elismerem én minden ilyennek a fontosságát, de azért jól esett átaludni azt az idősávot is.

A tanszékem bizony a régi, kedden volt szerencsém részt venni a harmadévesekkel közös (mert hogy már én is nagykislány = Part II vagyok) introductory meetingen, ahol a következőket sikerült megtudnunk az egész szak koordinátorától: 1) Elvesztek az idegennyelv szakosok tantárgyválasztásai, így nem nagyon tudják ki tanul majd mit, így nem nagyon vannak még szupervízió beosztások, de ne aggódjunk. 2) Elveszett az idei órarend, szóval ami a honlapon van, az a tavalyi. Vagy az idei. Nem igazán tudja senki. De ne aggódjunk. 3) Néhány előadó random sabbaticalen lesz, ami azt jelenti, hogy az egyik kedvencem helyett az fogja egy tárgyam felét tanítani, akit az egyik legjobban utáltam tavaly, és erről még véletlenül se szóltak volna egészen mostanáig. No nem mintha az adott tárgyat lenne lehetőségem jövőre felvenni, mert ugye csak kétévente van, mert ugye heti 2*50 percnél többet fájna előadást tartani. De azért minden rendben. 4) A harmadéves General Theory tantárgy és disszertáció nagyjából teljesen oktatói segítség (vagy úgy általánosságban bármiféle oktatás) nélkül kell elkészüljön, de idézem "mindig mindenkinek nagyon jól megy", szóval aggódni továbbra se aggódjunk. Én mindezt az első sorban csendesen sírvanevetve ültem végig, hogy hát igen, a DTAL (igen ez a tanszék neve) az továbbra is DTAL, kutyából nem lesz Harvard.

Ezen örömöket tetézte, hogy a jól szervezett és biztató meeting végén közölték, hogy akkor most díjakat osztunk, vagyis jöjjenek azok, akik őszintén nagyon lelkesednek a nyelvészet iránt. Ezen a ponton a mellettem ülő barátnőm félhangosan a fülembe súgta, hogy "who the fuck is enthusiastic about linguistics?!"... majd kimondták az én nevemet. Pár hete leadtam ugyanis egy 200 szavas irományt a nyári munkámról, és hogy mennyi lelkes kisdiáknak tanítottam angolt és/vagy hitettem el velük, hogy a nyelvészet a legjobb dolog, amivel az életben találkozhatsz - mindezt csak azért, mert ezzel lehetett jelentkezni ún. Linguistic Ambassadornek, vagyis nyelvészeti nagykövetnek, akinek a feladata, hogy az elsősök rendelkezésére áll, illetve segít nyílt napokon. Maga a feladat nekem nagyon tetszett volna, mert szeretek középiskolásokkal interaktálni, és elhitetni velük, amit én magam sem hiszek (=hogy az egyetem jó dolog), illetve nekünk elsősként tavaly olyan mértékben rossz volt a nagykövetünk (egyszer láttuk, és akkor is csak annyit mondott, hogy szar és nehezen túlélhető lesz az év, de ha érdekelnek nyári programok, írjunk neki), hogy gondoltam hadd kapjanak személyemben valaki jobbat az idei újak. Ami a vicc (már azon kívül, hogy kaptam egy kitüntetést azok után, hogy 50 percig csak pofákat vágtam a szervezetlenséget látva) az az, hogy végül az elsősök meetingjére el se kellett mennem, és senki nem szólt arról, hogy bármiféle feladatom lenne bármikor is, egyszerűen csak kaptam 50 fontnyi könyvutalványt meg egy hangzatos titulust azért, amit a nyáron csináltam. Mondjuk lehetne rosszabb is, belátom.

A sabbaticelen lévő oktatók közé tartozik az én DoSom is, szóval megkaptam helyette a filozófia DoSt. PótDoSom nem elhanyagolható mértékben különbözik az eredetitől, 15 perces találkozónk alatt kifejtette, hogy ne stresszeljek a vizsgákon, csak élvezzem, hogy olyan dolgokat tanulhatok, amik feltehetően érdekelnek, és történetesen jó is vagyok bennük. Feltételezte továbbá, hogy a választott tárgyaim nem is passzolnak egymáshoz (ami természetesen nem így van), csak random ezek érdekelnek - és ez részéről teljesen rendben lett volna. Hosszan csevegtünk ezen kívül a nyaramról, illetve megosztott minden pletykát, amit magyar filozófusokról tudott. Szóval ugyan szakmai segítségre nem számíthatok, legalább béke lesz és zen egészen januárig, amikor is Kasia újra megjelenik életemben minden kétséget kizárólag egy "get a first!" felkiáltás kíséretében. Tanulmányaim szempontjából érdekes továbbá, hogy nem csak, hogy Part II lévén minden közösen van a harmadévesekkel, az előadásainkon ráadásul a mesterszakosok is ott ülnek. Sőt, nekik még csak szupervízióra sem kell járniuk. Igen, nem csalás, nem ámítás, ugyanazokon az órákon ülök, mint azok, akik szenvedéseikért cserébe egy mesterdiplomát fognak kapni, én meg csak egy BA-t. Sosem volt még ilyen igazságtalan a világ, talán csak akkor, mikor nem születtem bele az angol arisztokráciába - bár ezt legalább még házassággal lehet majd orvosolni. A másodéves lét velejárója egyébként nem csak a tanulmányi előmenetel, hanem az is, hogy a karrieriroda folyamatosan levelekkel bombáz, hogy ha most nem szerzel gyakornoki állást, akkor nincs mese, a diplomaosztó után egy évig az utcán fogsz kéregetni. Folyamatosan jönnek mind emailben, mind postai úton a fantasztikus rekrutáló üzenetek és csábító vacsorameghívások, egy probléma van csupán, és az a befektetési bankársággal és egyéb pénzügyi állásokkal szembeni viszolygásom, amit sajnos még nem sikerült levetkőzni. Egyébként is, nem állást szeretnék, hanem férjet, arra vajon miért nincs egy levelezőlista?... (Amúgy ma pont már "hogyan egyeztessük össze a karrierünket az anyasággal" workshopra invitáló emailt is kaptam, csak hogy lássuk milyen mértékben eszkalálódtak itt tényleg a dolgok tavalyhoz képest.)

Ez van pótDoS irodája mellett a faliújságon, kedves és vicces a nő, mi kell még!

A szociális életem amúgy virágzik (úgy érzem ezt szó szerint írtam már egy korábbi bejegyzésben), legnagyobb meglepetésemre az első napokat szinte teljes egészében azzal töltöttem, hogy random összefutottam valakivel (jó, azért nem random), és hosszan beszámolóztunk egymásnak a nyárról. Tényleg fel se tűnt, hogy vannak emberek, akikkel igazából tényleg (ennyire) tök jóban vagyok. Ami ezek során kiderült az egyébként az, hogy sokkal gyorsabban állt vissza az agyam angolra, mint tavaly bármikor, ami persze lehet, hogy legalábbis részben annak is köszönhető, hogy azért nyáron is sokat kellett használjam, így gyakorlatilag csak az affektáló brit akcentusra kell visszaállni, nem a nyelvre úgy általában. Vasárnap erős kezdésként amúgy a Hungarian Society családommal vacsoráztam, a férjem (igen, ez is csak egy játék, mielőtt még a női felmenőágam félreérti!) konkrétan háromfogásos vacsorát csinált, aminél azért rosszabb dolgok is történtek már az emberrel. És szerintem a gyerekeink kedvét sem vettük el teljesen az egyetemtől, mert velem ellentétben ő legalább - negyedéves létére - lelkes volt. Van ugye college családom is, viszont nincsenek idén elsős Newnhames nyelvészek, így egy mérnököt, egy közgazdászt és egy matematikust sikerült a nejemmel a nyár során világra hoznunk. Velük (és Megék családjával) tegnap este egy étteremben voltunk, és mi jól éreztük magunkat egymással, meg az elsősök is jól érezték magukat egymással, ami végeredményben nem rossz, mert ez (is) a cél, nem (csak) az inter-évfolyam barátságok kötése. És nyilvánvalóan a szakjához egyiknek sem tudok hozzászólni, az meg, hogy melyek a jó szobák a college-ban és hova kell menni bulizni azért könnyen és gyorsan kimeríthető témák. Ma délelőtt ehhez képest a volt szupervíziós csoportommal és az ő gyerekeikkel kávéztunk együtt, ami már sokkal jobb volt, mert tudtunk együtt szupervizorokat szidni, a nyelvészetről beszélni, és egyáltalán, nem meglepő, hogy több témája van egy óra erejéig egy adag első- és másodéves nyelvésznek, mint egy elsőéves mérnöknek és nekem. Meg szerintem egyébként kifejezetten jófejek is a kis trónkövetelők (nem, én sem hiszem el, hogy ezt leírtam).

Megvoltak továbbá a számos ünnepségek, amiken a kis college-om körberajongott a kis vizsgaeredményeim miatt. Először is hétfőn alá kellett írjam a fellows and scholars' book névre hallgató könyvet, amit egy "drinks and canapés" fogadás követett - mindez a Principalnél. Aki nem tudom mondtam-e, de nyáron két levelet is küldött, hogy nagyon gratuláljon, és az egyikben azt írta, hogy "I do hope that similar success will attend your remaining time in Cambridge", amire egy brit-normál emberi nyelv fordítás azt adja, hogy "tanuld ki a beled jövőre is, haha, meg ne lássalak nem tanulni péntek este, különben szobafogság lol". De komolyan "will attend", mintha a siker így jönne, bekopogna az ajtódon, és neked csak annyit kéne tenned, hogy nem állsz ellen nagyon. Mindenesetre tudós emberekkel barátkozni mindig vicces, főleg mert kedvenc témáik ilyen eseményeken azok, hogy melyik canapé a legfinomabb és... igen, nagyjából ennyiről tudnak beszélgetni. Hiába no, a professzorok sem tudnak egész nap csendesen a könyvtárban fotoszintetizálni, kellenek a kaviáros falatkák. Mondjuk be lettem mutatva egy postdoc research fellow-nak nyelvészetből, aki ezen túlmenően még a szupervizorjaimról is hajlandó volt pletykálni, és nem mellesleg körbekérdezett mindenkit, hogy mennyi pénzt is kap - ami azért négy Angliában eltöltött év után felmerülhetett volna benne, hogy nem feltétlenül illendő. Kedden volt aztán a college feast, ami az elsősök és a scholarök formal hallja, ahol egy igen fontos dologra jöttem rá: így egy év elteltével, pláne ha nincs ott a DoSom már hajlandó vagyok meginni a minden fogáshoz külön kiválasztott bort ahelyett, hogy azon görcsölnék, hogy az első korty nem-csak-bodzaszörp után látványosan elfelejtek angolul. (A bodzaszörp az itt valami számomra felfoghatatlan okból nagyon elegáns italnak számít, minden fogadáson az van nálunk bor mellett, és több angol mondta már nekem, hogy korábban nem is nagyon látott ilyet, de biztos nagyon drága lehet.) Végül nyelvésztársaságom is akadt, mert a tavaly végzett Katie (az örökbefogadó college anyukám) most a Newnhamben dolgozik, és mellé ültettek. Körülöttünk egy kupac történész és változatos társadalomtudós elsőéves ült, akiket mostanáig nem tudom eldönteni, hogy nagyon-nagyon jól szórakoztattunk, vagy csak nagyon-nagyon nevetségessé tettük magunkat előttük. De reménykedem az előbbiben. Volt egyébként sok inspiráló beszéd is arról, hogy miért jó nőnek lenni, miért jó okos nőnek lenni, és miért vagyunk még mindig elnyomva - vagyis a szokásos Newnhames beszédek hangzottak el, bár egynek belőlük sikerült mindezt relatíve humorosan előadnia, ami egészen üdítő élmény volt. Mindezek után Ariellel (=a nejem) még bulizni is elmentünk, és végre egyszer érvényesítvén akaratomat nem oda, ahova mindenki más, aki élt és mozgott aznap este a megyében, szóval megúsztuk a másfél órás sorban állást, tömegnyomort és a hajunk majdnem felgyújtatását (igaz történetek).

Így néz ki egy másodéves scholar mikor két napon belül másodszorra ünneplik. Jobban mondva három másodéves scholar.

Ezt sikerült kilógatni a Newnham portájára, csak hogy ne tudjam titokban tartani a dolgot...

Csak hogy lássa a kedves olvasóközönség, hogy ha már panaszkodom, tényleg ott is van a nevem.

Ja, és majdnem elfelejtettem: beköltöztem az új szobámba, amit hosszas küzdelmek és bonyolult procedúrák árán választottam ki tavaly. Két ablaka van, szóval végre nem a sötétségben élek, ráadásul szerintem hatalmas is - bár elvileg a Churchill College-ban ennél csak nagyobb szobák vannak. Nem elhanyagolható módon pedig a Newnham egyik legnagyobb konyhájával lakom szemben, szóval még az is lehet, hogy idén nem csak száraz pirítós jut majd. Egyébként életem masszőrje, Henry azt mondta két hete, hogy majd figyeljem meg mitől áll be újra a hátam. Jelentem attól, ha átcipelek hat dobozt a college egyik végéből a másikba, avagy azért biztos megvan annak is az előnye, ha fiúkkal is együtt lakik az ember lánya, és van kivel elvégeztetni a piszkos munkát.

Most pedig megyek tanulni debate-re, hogy aztán majd az életem egy bizonyos pontján talán tanuljak is. Esetleg.

Ui.: Ajánlom egyébként az évfolyamtársaim remek videóját, amiben a Newnham híres hosszú folyosóján táncolnak végig.