A végünket járjuk

Nyolcadik hét, hölgyeim és uraim, vagyis az az idő, mikor már nem elég a nyolc óra alvás, mikor már sem a kávé nem segít, sem a délutáni szieszta, mikor az ember már egy hete csak a bejglire, a tévésorozatokra és a karácsonyra tud gondolni. This end is in sight!
Nagyjából két héttel a term vége előtt mindenki elkezdett arról beszélni, hogy mindjárt vége, mindjárt vége, ezt már csak kibírjuk, mindjárt vége. Ami vicces, ha belegondolunk, hogy két hét az a teljes term negyede. De sebaj. Ehhez társul még az, hogy láthatóan egész Anglia karácsony mániás: már október közepén karácsonyi kirakatok voltak, novemberben közepe tájt felkerült a karácsonyi világítás az utcákon, és egy hete rohamosan szaporodnak a feldíszített karácsonyfák is. Az otthoni szokásokhoz képest ez azért kicsit furcsa, de ki tudok egyezni vele. Ráadásul még olyan is van, hogy Bridgemas, ami pontosan egy hónappal karácsony előtt ünnepli meg a karácsonyt, mert hát tűrhetetlen, hogy a rövid termök miatt alig vagyunk itt decemberben. Persze sehol a világon nincsen karácsonykor pont tanítás (gondolom?), de sebaj, azért sajnáljuk magunkat intenzíven, és tartsunk előkarácsonyt november 24én! (Ezt egyébként Oxford is csinálja, csak náluk logikusan Oxmasnek hívják. Lehetne Fordmas is, meg Cammas, de valamiért az érzékeny fülű angolok nem ezeket választották.)

Múlt héten megtört a jég, és ellátogattam egy cambridge-i szórakozóhelyre. Főleg mert a Meg születésnapja volt, aztán azt mégsem hagyhattam ki. Jelentem, nagyjából ugyanazt nyújtja, mint egy magyar szórakozóhely. A zene az egyetlen különbség, ugyanis nagy meglepetésre kicsit változatosabb, mint otthon, ahol leginkább csak az adott fél-egy évben aktuálisan népszerű (UK top 40) számok mennek. Itt viszont volt minden. No azért nem Beethoven, de a 'popzene' kategóriában néha visszanyúltak egészen a 2000-es évek elejéig is, sőt, esküszöm néha a 90-es évekig is. Ami szerintem jó, meg kevésbé unalmas. Próbáltam figyelni, hogy több-e a dubstep, mint otthon, mert ugye azt várná az ember, és ja, azt hiszem több.
Egyébként én őszintén azt hittem, hogy 16 éves koromban egy életre letudtam a "félájult részeg ismerősök életben tartása" projektet. Nos, nem. Eljöttem a Cambridge-i Egyetemre, és komolyan mintha a tizedik osztályos házibulikat élném újra. Nagyon érdekelne, hogy ez kulturális különbség-e, vagy csak véletlenszerűen így alakult az itteni 'baráti köröm' (vagy mim), de azért otthon szerintem nem 19+ éves korában jut eszébe az embereknek először, hogy hmm, jó ötletnek tűnik meginni két üveg igénytelen olcsó bort fél órán belül, jaj hoppá, ez itt a vécé padlója, nem tudok felkelni, valaki vigyen haza. És nem, aki ezt csinálja, az nem ezt csinálja 16 éves kora óta, hanem tényleg csak most kezdi. Egyébként kezelni sem nagyon tudja a legtöbb ember a tipikus helyzeteket (jé, valaki a vécé padlóján ül, vigyük haza, jé, megjelent egy kupac taszító férfi, valahogy el kéne magyarázni nekik, hogy nem vágyunk a társaságukra, hm, valakik a második üveg bort nyitják, lehet, hogy nem kéne hagyni nekik). Akik  képesek életképesen viselkedni ezekben a szituációkban, azok jellemzően nem az angolok. No mindegy, az apróbb incidensektől eltekintve egyébként kifejezetten jól szórakoztunk.

Legalábbis nincsenek a képen üvegek. Kedves volt osztályfőnököm megmondta ugyanis, hogy azzal van a gond, mikor "kislányok üvegekkel pózolnak"

Tanulmányaimat tekintve nem is tudom eldönteni, miről tudnék jobban panaszkodni, arról, hogy a tisztelt professzor asszony továbbra sem ért a tantárgyához, és őszintén nem dob fel, hogy ráírja az esszémre, hogy excellent, vagy arról, hogy abból a két tantárgyból, amiből zajlik is oktatás nem elég a szupervíziók száma/hossza. A teljes szintaxis szupervízió azzal telt a héten, hogy én kérdéseket tettem föl, és a legtöbbre az volt a válasz, hogy "ezt két óra lenne elmagyarázni, majd jövőre". Jó, ezt persze pozitívan is láthatnám, de nem is én lennék, ha nem ragadnám meg a lehetőséget arra, hogy még több dologról panaszkodjak. Ráadásul nem a fantasztikus zsenialitásomnak köszönhetően jutottak eszembe ezek a kérdések, hanem mert feladtak egy halom feladatot, amit az előadás/tankönyv alapján nem lehetett megoldani, így jobb híján elkezdtem keresgélni az interneten, majd belefutottam teljes disszertációkba a témákban, majd levontam a tanulságot, hogy ezt lehet, hogy még nem feltétlenül kell tudnom. Értem én, hogy a pedagógia hazudik (ezt mondta ugyanis Nádasdy Ádám egyszer, és ugye amit Nádasdy Ádám mond az azonosan egyenlő a nagybetűs Igazsággal), de legalább csinálná jól. Nyilván 8 hét alatt nem fogunk mindent megtudni a szintaxisról, mert ha mindent meg lehetne tudni a szintaxisról akármekkora behatárolt idő alatt, akkor nem lenne fejlődő tudomány, vagy mi a szösz. Tehát sejthető volt, hogy az alapokat fogjuk tanulni, meg sok minden le lesz egyszerűsítve. De akkor meg ne tessék már feladni egy nagy halom feladatot, amihez meg igenis több tudás kéne, és mikor a kisdiák (én) elkezd utánajárni a "több tudásnak" (ennek a mondatnak így nincs értelme), és kérdései támadnak, akkor azt a választ kapja a szupervizorától, hogy "szorri, nincs időnk". Jó, nyilván máshol meg olyan sincs, hogy szupervízió. Sőt, oké, azt is bevallom, hogy igazából csak meg vagyok bántva, meg összetörött a szívem, meg vigasztalhatatlan vagyok, mert az a hír járja, hogy a szintaxis szupervizorom februárban elmegy Japánba. És így nem, nem érdekel a tudományos karriered, nem érdekelnek a posztdoktori álláslehetőségeid, azt hittem, hogy életed egyetlen célja az én oktatásom, erre itt hagysz?!?! Legalább a phd-d megszerzéséig maradhattál volna szépen Cambridge-ben... Ja, hogy a phd disszertációdhoz kell valamit kutatni Japánban? Nem hat meg! Biztos, hogy az utódod rosszabb lesz nálad, és biztos, hogy sosem fogok tudni megbocsátani neked!
Nem lehetne elvenni a professzor asszonytól például azt a heti egy (előadásostul kettő) órát, amit vele kell töltenem? Úgysem történik más, csak a német nyelv szórendjéről kérdezget, mert véletlenül tettem egy utalást a holland nyelv (vegyük észre azért, hogy német <> holland, csak a professzor asszony német szakos volt anno százötven éve) szórendjére egy zárójeles részben. Az öt oldalas esszémben. Ami a kreol nyelvekről szólt. Igen, szerintem is megint relevánsnak tetszett lenni. Egyébként a nénivel az a baj, hogy sosincs semmi terve arra vonatkozóan, hogy mit is kéne nekünk tanítani (ez egyébként az a tantárgy, amiben az előadások és a szupervízók úgy a 4. hét környékén kezdtek el majdnem teljesen függetlenek lenni egymástól...), egyszerűen csak az esszéinkkel kapcsolatosan tesz fel kérdéseket. Ez önmagában még nem hangzik rosszul. De egy ötfős csoportnál már problematikus, mert mindenkire kb. 10 perc jut, és mivel a többiek esszéjét nem én írtam, így mikor éppen nem hozzám beszél, kevés a releváns információ. Pláne, hogy nem elméletekről beszélgetünk, mert nem ért hozzá mert le se szarja mert miért is kéne, ha egyszer az volt a feladat, hanem a következő párbeszéd folyik le nagyjából hússzor minden szupervízón:
Ő: Hmmm, érdekes, tudnál erre példát mondani? (rábök egy félmondatra)
Szerencsétlen kisdiák: Ööö, nem igazán?
Ő: Ja, én sem, meg fogalmam sincs mi ez. De nem gondolod, hogy akkor talán érdekes lenne utána nézni?
Diák: Öö, de gondolom érdekes lenne. Egyik könyv sem írt erről, amit olvastam.
Ő: Hmm, érdekes.
Vége.

Hm, ez jól esett. A panaszkodás komolyan endorfint termel.

...

Nos, miután ez a bejegyzés így félig megírva napok óta a piszkozatok (?) között hever rá kellett jöjjek, hogy úgysem fogom tudni befejezni. Szóval még van négy nap, amit túl kell éljek, aztán majd visszatekintve elmesélem mi izgalmas történt mostanában mi történt az elmúlt két pénteken, mert hogy amúgy minden egyéb nap olyan, mint eddig.
Egyébként ma ettünk rendes vacsorát (nagy szó), és voltunk moziban is, úgyhogy lassan mindenképp úgy tűnik, mintha fél pillanatokra lenne életünk az egyetemen kívül is. Csütörtöktől meg aztán pláne lesz. Addig már csak két feladat van, amiből csak egy esszé, szóval hamarosan folyt. köv.