Long time, no nothing

Nos szóval, rég adtam már hírt magamról. Lehet, hogy a nagyérdemű azt hitte, hogy azért, mert nincs mesélnipanaszkodnivaló, de nem kell aggódni: van! (Szerintem a következő évtizedekben nem is fogok kifogyni belőle.) Na de most mindent bepótolunk.

Visszatérés

Nekem sokkal könnyebb volt ennek a termnek a kezdete (egyébként túl vagyunk a negyedén már, teljesen hihetetlen), mint az előzőnek, azon nyilvánvaló okokból, hogy már ismertem egy csomó embert, a saját szobámat, a tanárokat, nem volt semmi meglepetés és aggódnivaló. Ami viszont meglepő, hogy többen panaszkodtak, hogy így igazából semmi izgalom nem volt, és szerettek volna csak otthon maradni az öt hetes karácsonyi szünet után, és egyébként is Cambridge csak fárasztó és stresszes tanulásból áll, és nem tetszik nekik a saját szakjuk, meg semmi nem tetszik igazából, és ja, ki kéne iratkozni. Szerintem egészen megdöbbentő, hogy vannak, akik tényleg a kiiratkozást fontolgatják, azok mellett, akik már ki is iratkoztak. Nyilván nincsenek ezek sokan ahhoz képest, hogy az első félév végére egy átlagos BME-s évfolyamnak a harmada simán eltűnik, de azért én személyesen több embert ismerek, akinek nagyon nem jött be a dolog, és távozna, meg többekről tudok, akik tényleg távoztak. Valahol durva, hogy ez a világ egyik legjobb egyeteme, és nagy a túljelentkezés, és mégis többeknek nem jött be. Mármint nem őket hibáztatom, hanem az egyetem állítja azt magáról, hogy a százezer körös felvételi után tényleg az marad, akit érdekel a saját szakja, és neki való, és jó lesz benne. Ehhez képest a legtöbb idegennyelv szakos ismerősöm ki van akadva, hogy milyen sok az irodalom. És így... ja, mert az praktikusan egy irodalom szak, ami nem tudom hogyan nem derült ki a felvételi során. No mindegy, ezeket csak meglepő látni, viszont én azt hiszem, hogy még maradok.

Egyébként van két új szupervizorom, ebből eggyel már találkoztam is, és hálistennek jónak tűnik. Persze az előzőbe szerelmes voltam, és ahhoz azért nem sikerült az újnak felérnie, de ez talán nem fő szempont. Vagy ki tudja. Ami szórakoztató különbség az az, hogy míg az előző term elején a szupervíziós csoportommal sem ismertük egymást, meg a rendszert sem ismertük, ezért jóval megilletődöttebben vártuk az előadókat/szupervizorokat, mostanra meg nagy lett az arcunk megszoktuk a közeget, és merünk nem hogy véleményt alkotni az új emberekről, de elvárásokkal rendelkezni, és az illető háta mögött pofákat vágni, ha nem felel meg nekik. Ja, egyébként az óangol egy nagyon veszélyes dolog, ne menjetek a közelébe soha, ha nem muszáj!

A szórakoztató pofavágásokon meg az óangolon túlmenően egyébként jó a tanulnivaló, meg a tanárok is. Az egyetlen bajom talán az, hogy fogalmam sincs mire milyen jegy járna, mert minden feedbackünk arról szól, hogy "nagyon jó, nagyon jó, kicsit több forrásmegjelölés", vagy "jó, jó, remek, talán több példa jó lett volna", és azt nem mondják meg, hogy ez akkor most hányas. Magyarországhoz képest, ahol hetente ír valamit az ember, amit aztán kegyetlenül leosztályoznak ez nagyon furcsa. Meg is említettem a Director of Studiesomnak az előző term végén, hogy szép, hogy kapunk kommentárokat, aztán meg jegy "predikciókat" a term végén, de fogalmam sincs, hogy akkor most mi mennyit ér, meg mihez mit kéne csinálni. Erre azt mondta a DoS, hogy hát kérjem meg a szupervizorjaimat, hogy osztályozzanak, és egyébként is miért nem csinálták ezt eddig, hallatlan, ejnye, zaklassam őket addig, amíg hajlandóak nem lesznek rá. Jelentem zaklatni ugyan nem zaklattam őket, de legalább megkérdeztem, és mindenki nemet mondott. Szóval a vizsgaidőszakig jegy nélkül maradok, úgy tűnik.

Így mulat az angol diák

Gusztustalanul. Szóval egyrészt voltam az elmúlt hetekben egy 18. születésnapi bulin (komolyan. azt hittem a 21. születésnapok lesznek a soron következőek...), ahol mindenki tök normálisan viselkedett, lévén formal hallról volt szó, és azért tényleg viselkedjünk már normálisabban egy háromfogásos ünnepi vacsorán, mint a legigénytelenebb kocsmában. Node! A vacsora végén felmerült valakiben, hogy játsszunk "pass the mint"-et, aminek mint megtudhattam az a lényege, hogy valaki a szájába veszi a kávéhoz járó csokoládé darabkát, amit aztán szépen körbeadunk. Mármint szájból-szájba. Mikor bátorkodtam megérdeklődni, hogy amúgy ezt így most komolyan muszáj-e, akkor a mellettem ülő lány visszakérdezett, hogy miért, mi bajom van vele. Nem tudom, milyen világban jelenti azt, hogy bajom van veled, ha nem kívánok feltétlenül egy nyálas csokit ki(v)enni a szádból?! A játék szerencsére elmaradt, de azért már az ötlet felmerülése is feledhetetlen élmény volt, főleg indokolatlansága miatt. Mármint nem azt mondom, hogy csak az a jó buli, amiben Heidegger az egyetlen téma, de azért magamtól őszintén soha nem jutna eszembe, hogy játsszunk ilyet a vacsoraasztal felett. Lehet persze, hogy ez a felhőtlen egyetemi szórakozás definíciója, és én nem tudok élni.

A "csak a kelet-európaiak tanulnak meg 18-20 éves korukra kulturáltan inni" elméletem egyébként ebben a termben is csak megerősítést nyer. Őszintén azt hittem, hogy 4-5 éve letudtam életem azon korszakát, amiben emberek haját fogtam a vécé felett hajnali kettőkor. Nos, nem. Sőt, ezt már megfűszereztem azzal is, hogy vadidegen hímneműeknek magyarázom az éjszaka közepén a szórakozóhely előtt állva, hogy nem, nem viszed haza az öntudatlan kislányt, aki azt sem tudja, hogy mit csinálsz vele, nem tudja a nevedet, és nem akar veled menni. Nem, az öntudatlan kislány az én college-omba jár, és én viszem haza. Arról ne is beszéljünk, hogy a teljesen (de tényleg teljesen!) vadidegenekkel való testnedvcsere (márelnézést) az ipari méreteket öltött Angliában. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy nem veszem észre, hogy mi zajlik otthon, és hogy a természetes élőhelyem egy apácazárda jelezném, hogy ez tényleg sokkal durvább, mint bármi, ami otthon van. Meg nem véletlenül cikkeznek arról az angol lapok, hogy kéne valamit tenni az egyetemeken kialakult rape culture ellen. Egyébként a Fruzsival (aki a Newnhambe járó másik magyar lány) kiválóan egyet tudunk érteni abban, hogy az angoloknál nincs olyan, hogy alkohol mellett szórakozás, hanem vagy nem szórakozol, vagy hulla részegen valami vadidegennel művelsz olyan dolgokat, amikre nem fogsz emlékezni. Ami egyébként még megrázott kissé az az, hogy ráadásul nem is nagyon figyelnek oda egymásra az angol leányok. Mármint nem úgy tűnt, hogy ha én nem megyek oda valakinek a haját fogni/a hiéna hímneműeket udvariasan elküldeni, akkor bárki megtette volna, meg nem nagyon észlelték a szituációt. És ez azért fura.

De egyébként ettől még nagyon jó a társasági élet (szerveztem például társasjátékozós estét, ami tök jó volt), csak egyre biztosabb vagyok abban, hogy a buliknak jobb nem a közelébe menni. Meg hogy azért talán több a jófej ember a nemzetköziek között, akik mind idősebbek is talán, meg mégis egyedül élnek egy idegen országban, meg én nem is tudom miért van ez így, de azért érezhetően kevésbé köti le őket, hogy jujj anyu-apu nincs itt, akkor most legyünk nagyon részegek, amin szerintem az átlag magyar tényleg 15 évesen esett át.

Pán Péter és az árnyéka, haha, micsoda poén

Még előző termben emlegettem, hogy jelentkeztem mentornak az itteni HÖK (CUSU) által szervezett Shadowing Scheme nevű programba, ahol három napra (ez gyakorlatban csak kettő) idejönnek 12-es (a 13 évfolyamból) gimnazisták, akiknek jegyeik alapján lenne esélyük bekerülni Cambridge-be, de olyan családból származnak/iskolába járnak, ahol nem Cambridge, de az egyetemre menés sem egyértelmű. Szóval ilyet csináltam, egy eredetileg olaszországi, de már évek óta Angliában élő, nyelvészet iránt érdeklődő lány volt az "árnyékom" két napig. Persze aztán kiderült, hogy nem érdeklődik a nyelvészet iránt, hanem érdekli, hogy mi is az, mert fogalma sincs, de ez végeredményben nem probléma.

És igazából nagyon jó volt a dolog, egyrészt a shadow-k jófejek voltak, másrészt a többi mentor is jófej volt (és én is barátkozhattam harmadévesekkel, nem csak a shadow-k velünk), harmadrészt Cambridge-ben turistát játszani még mindig jó móka. Egyébként igen mozgalmas két nap volt, voltunk például másod-harmadéves órákon, ugyanis nekem semmi tanításom nincs péntekenként, azt meg elég unalmas lett végigkövetni szegény árnyéknak. Voltunk ezen túlmenően még színházban is. A cambridge-i diák színtársulatokról mindig mindenki nagyon sok jót mond, mert hogy az angol színészek jelentős része kezdte itt, tehát jól esik azzal reklámozni magát az összes produkciónak, hogy igazából lehet, hogy a következő Emma Thompsont, vagy Hugh Laurie-t látod benne. Ennek ellenére eddig még egyszer sem voltam, de majd mostantól! A darab amit láttunk ugyanis félelmetesen nagyon jó volt, és nem a "jaj, de aranyos, diákszínház, ahhoz képest nem is sültek bele olyan sokszor, tapsoljunk" szinten, hanem a "te jó ég, ezek effektíve jó színészek" szinten. Két srác játszotta egyébként a szintén igen zseniális darabot. Az igen zseniális darabot, amit később megnéztem, hogy ki is írt, mert nem ismertem, és kiderült, hogy az egyik srác. Szóval ha szórakozóhelyekre nem is, színházra megéri itt időt és pénzt fordítani, úgy tűnik.

A Shadowing Scheme-hez még hozzátartozik az, hogy előtte igen részletes gyermekvédelmi oktatáson kellett átesnem. Ugye kellett hivatalos papír a büntetetlen előéletűségemről még az ősszel, most meg hosszan verték a fejembe, hogy nem szabad hozzáérni a shadow-hoz, nem kérdezhetem meg a vezetéknevét sem, nem mondhatom neki, hogy vegyen fel Facebookon, nem mehetek be a szobájába, a legjobb az lenne ha nem is lennénk kettesben semmilyen zárt térben, ja és délután 5 után nem lehet szabadon az utcán. Mindezt azért, mert hogyha ő azt mondja, hogy a zárt szobában olyan csináltam, amit nem illik, akkor állítólag (?) a jogrendszer ellenem lesz, mert ő kiskorú, én meg nagykorú. Mindez szép és logikus, meg kicsit talán feleslegesnek hatott, de igazából valahol ugyanaz a tendencia, mint az, hogy év elején órákig oktattak minket a tűzvédelemről - vannak dolgok, amiket Angliában tényleg komolyan vesznek, otthon meg nem.

Nos, azt hiszem ennyi volt a beszámolás (persze izgalmas előadások és debate-ek is vannak, de hát minden másodpercemről csak nem kell blogbejegyzés), jövő héten jön a druszám meglátogatni, szóval lesznek további örömök, és még megyünk A Másik Helyre is, amit rendes cambridge-i diák sosem nevezne nevén.

Emmanuel College formal hall a kis csoportommal és hálistennek végül gusztustalan játékok nélkül

St Catherine's College formal hall a magyar és mexikói society-kkel, szemfülesebbek még engem is megtalálnak a képen