Egyre nő a Harry Potter faktor

Nos szóval, valahol a hétfőnél hagytam abba az előző bejegyzésben. Az az igazság, hogy olyan sok adminisztratív információ árad felém folyamatosan, hogy kezdek kicsit belefáradni. Beiratkoztunk a Newnham könyvtárába, szép, nagy, és 3 vészhelyzet esetén használandó telefon, illetve 3 tűz esetén használható vészkijárat van. Ja, mert hogy nagyrészt ezzel telt a könyvtári körbevezetés, újabb fél óra tűzvédelem.

Ezek után volt a subject party, amiről szegény subject representative megfeledkezett, úgyhogy mikor emlékeztettem rá hirtelen csak annyit tudott tenni, hogy meghívott Meget és engem a szobájába teázni. Nagyon kedves, harmadéves lány, aki még az elsős jegyzeteit is előszedte, hogy mutogathasson nekünk sok érdekeset. Az összes történetének az volt a tanulsága nagyjából, hogy mindig tartsuk észben, hogy mi ezért egy csomó pénzt fizetünk, és ha egy szupervízió könnyűnek tűnik, vagy olyan dolgokat ismételget a tanár, amiket már rég tudunk, akkor bármilyen csábító lehetőség is kényelmesen hátradőlni, és várni, hogy vége legyen, gondoljunk inkább arra, hogy most éppen sok pénzért oktat minket valaki, hol van az új információ, és hogyan leszünk ettől okosabbak.

Vacsoránál találkoztam, egy lánnyal, aki szintén akar izlandit tanulni. Ja, mert hogy én is ezt tervezem, van ugyanis ingyenes izlandi kurzus, heti egy óra, vizsga nélkül, szórakozásból. Haszontalan nyelv, miért ne? Összefutottam továbbá a másodéves nyelvész lánnyal, aki mellesleg litván-orosz.

Este bemutatkozott a JCR, akik a nagyjából a college diákönkormányzatának felelnek meg, vagy hallgatói önkormányzatának, csak az egész sokkal komolyabb. Van a szórakozásért felelős ember, a sportért, a női egyenjogúságért, a fogyatékkal élőkért, a tanulmányainkért, az általános jólétünkért, az LGBT+ emberekért... és így tovább, aránylag hosszan. Kedvesnek tűnnek nyilván, csak mivel ez még mindig az a nap volt, mikor már másfél-két órányi tűzvédelmi oktatáson estem keresztül, egy kicsit megrázott, mikor 15-20 percben ecseteltek ismét olyan dolgokat, amiket Magyarországon egy legyintéssel letudnak. Nevezetesen ne menj haza egyedül a sötétben (harmadszorra hallgattam meg, hogy a portások kifizetik a taxidat, ha nincs nálad pénz, nehogy ez tartson vissza), ne tanuld halálra magad, ne felejts el enni-aludni-zuhanyozni. Ó, és volt szexuális felvilágosítás/tanácsadás/tájékoztatás is. Otthon ennek ugye elég tisztázatlan a szerepe, hogy akkor most kell-e, és ha igen, ki csinálja, mindenesetre szürreális volt este 9-kor ilyesmit hallgatni kötelező jelleggel. Egyfelől rendes a kis angoloktól, hogy ők ezt tisztességesen csinálják, másfelől meg ha 18-20 éves korára nem tudatosult az emberben, hogy "a szexhez beleegyezés szükséges, ha nem akarod, ne csináld" (ezt hosszú perceken át magyarázta részletesen!), akkor talán lehet, hogy késő. A továbbiakat már el sem mesélem, a lényeg, hogy kaptunk ajándék Lushos szappant, meg a végeláthatatlan eseményt feldobandó volt tombola. (Meg nem, amúgy nem vagyok hálátlan, szerintem tényleg szép, hogy itt végre van diák érdekképviselet, aki teszi is a dolgát.)

Mindezen fáradalmak után este még volt pub quiz, ahol a dicsőséges negyedik helyet szereztük meg (öt csapatból), de nagyon jó volt. Azt, hogy évtizedekkel mellélőttem a százéves háború hosszát talán kompenzálja azt, hogy a német lánnyal egyedüliként kapásból tudtuk, milyen nemzetiségű is volt Marie Antoinette. Én még azt is megkockáztattam, hogy kinek a lánya volt, de erre csak üres tekinteteket kaptam válaszul. Angliában ugyanis sem az irodalom, sem a történelem oktatás nem "átfogó", vagyis ők nem kísérlik meg pár év alatt letudni a teljes világirodalmat/világtörténelmet, hanem periódusokat vesznek részletesen. Ráadásul a történelem 14 éves kor felett nem kötelező. Paradicsomi élet lehet...

Ígértem, hogy megmutatom a gyönyörűre dekorált freshers' pólómat, íme:

Eddig még nem kiemelkedően kreatív

Hoppá, milyen trükkösen tájékoztatom a világot a nevemről és szakomról!

Kedd reggel elzarándokoltam a freshers' fairre, ami elvileg mindig hatalmas buli és kihagyhatatlan. A lényeg az, hogy az összes cambridge-i diákszervezet kipakol egy standra, és megpróbálja eladni magát a szegény ártatlan kisdiáknak. Ez eddig semmi extra, ismerünk ilyet otthon is, még én is csináltam (fizetett hirdetésünk: járjatok mind a Corvinus Vitaklubba!). A különbség az, hogy ez az egész itt óriási, és sajnos nem a szó pozitív értelmében. Ráadásul undorító tömeg is van, mozdulni alig lehetett. Rengeteg a diákszervezet, rengeteg a diák, és persze sokan osztogatnak ingyen cuccot is, amire jóléti állam ide, vagy oda, mindenki ráugrik. De tényleg, számos brit ecsetelte már nekem, hogy hát az ingyen pizza az fantasztikus, megéri sorban állni. Hát nem tudom, egy negyed szelet pizzáért azt a tömeget elviselni nekem nem tűnt olyan elszalaszthatatlan üzletnek. Szóval gyorsan tettem pár kört, beszéltem a Unionnal (ők az itteni vitaklub), feliratkoztam a language society-hez, meg az education society-hez, és gyorsan távoztam. A két feliratkozásnak sem volt egyébként túl sok értelme, mert a nyelvesek ahogy láttam csak társas összejöveteleket szerveznek, arra meg bőven elég a Union (meg a szakom, meg a college, meg bármi más), az oktatásügyesek pedig még csak nemrég alakultak, és nincs olyan sok programjuk. Mondjuk nyilván ha már csak egy előadásukra elmegyek, és az jó, akkor megérte az egész. A papír-írószer bolt ajándék tollait persze azért elfogadtam, mert jó minőségű tollból sosem elég. Hát még ha ingyen adják.

Délután találkoztam a DoSszal, ami rövid volt, laza és 10 perces. Megbeszéltük, hogy ja, első év, nincs mit mondania, tanuljak; ha pedig bármi gond van szupervizorokkal, akkor szóljak neki, és majd megfelelő diszkrécióval elrendezi. Ő egyébként nem fog szupervizálni, a nyelvészet tanszék ezt a tapasztaltabb/előrehaladottabb/okosabb phd-s diákokra bízza nagyrészt, úgy tűnik. Kettő ezek közül egyébként már jelentkezett is, hogy megfelelne-e ez és az az időpont (micsoda demokratikus hozzáállás!).
Ezek után pedig átmentünk Meggel az idegennyelvek és nyelvészet évkezdő meetingre, ahol találkoztunk a többi kis aranyos nyelvészpalántával. 29-en vagyunk az évfolyamon, mint az kiderült, ez vegyük észre, hogy kevesebb eggyel, mint a gimnáziumi osztályom. Bemutatkozott pár előadó is, meg a másodévesek egyik "representative"-je, vagy mije, aki cseppet sem volt biztató, nagyjából azt ismételgette, hogy "túl fogjátok élni, várjátok nagyon a nyarat". Ezen felül azért alapvetően nem tűnik nagyon halálosan veszélyesnek a dolog. Persze nyilván nem olyan lesz, mintha újra általánosba iratkoztunk volna be, de valahogy nagyon nem szeretem, mikor a felsőbb évesek megpróbálnak halálra ijeszteni. Kaptunk egy táblázatot a "workload"unkról, vagyis arról, hogy pontosan melyik héten milyen szupervíziók lesznek, és azokra mit kell majd leadni. Ahhoz képest, hogy én azt hittem folyamatosan hosszú esszéket kell írni ez egészen megnyugtatóan teljesíthetőnek tűnik. Jó, jó, tudom továbbra is, hogy nem lesz könnyű, csak hadd ne kelljen már úgy hozzáállnom, hogy "meg fogok halni, ma van az utolsó szabad napom, jaj".

Mindenki igazíthatja ehhez a látogatását, ha a ryanair jegyek ára nem elég támpont

Az évfolyamom egyébként megdöbbentően fiatalnak tűnik. Mármint a college-on belül nem tűnök mindenkinél öregebbnek, sőt. Vannak bőven olyanok, akik még idén 20 évesek lesznek, de még a jelenleg 18 éveseknél sem tűnök szerintem vészesen idősebbnek (vagy egyáltalán). A 29 nyelvésznek viszont legalább a fele úgy néz ki, mintha eltévedt volna a gimnáziumi beiratkozásra menet. Persze ezzel önmagában még semmi gond nincs (!), meg messzemenő következtetéseket sem lehet levonni, csak érdekes volt. Találkoztam végre élőben Mollyval, akivel szerintem már egy éve levelezek, és együtt izgultunk a felvételin, meg adtunk le anyagokat, meg kerültünk be mindketten. A Newnhamhez legközelebb lévő college-ba jutott be végül, szóval öröm van és boldogság. A fantasztikus szakmaiságot lezárandó beiratkoztunk az idegennyelvi könyvtárba is, ott hála az égnek nem kellett a tűzvédelemről hallgatnom előadást, egyszerűen csak megmutatták mi hol van.

Este pedig eljött a várva várt pillanat, vagyis a Freshers' Feast, az első formal hallunk, amire ráadásul meghívott minket a college (értsd: ingyen étel!). Előtte az igazgatónő vendégei voltunk némi italozásra (én részemről bodzaszörpöt fogyasztottam), ami azt jelentette, hogy talárban feszengtünk egy 130 embernek azért kicsit kicsi teremben, az igazgatónő meg körbejárt, és mindenkihez szólt pár jó szót. A néninek amúgy Dame-mel kezdődik a neve, ami azt jelenti, hogy Sir, csak nőben, nem tudom erre van-e magyar terminológia. (A hölgy meg az úrhölgy azért messze nem fedik le.) Szóval leginkább igyekeztünk nem elájulni, mikor hozzánk szólt, meg mosolyogva bólogatni, illetve rázni a fejünket, ha már verbálisan választ adni nem tudtunk. Fél nyolckor pedig levonultunk a hallba, és elfoglaltuk az ültetési rendben kijelölt helyünket. Az egészet teljesen úgy kell elképzelni, mint a Harry Potterben, vannak hosszú asztalok (mondjuk nem csak négy), illetve egy keresztben, ami a high table, ott ülnek az igazán-igazán nagyon fontos emberek. Ezen kívül énekel a kórus, latinul hangzik el az áldás, hatalmas a belmagasság, mindenkin fekete talár van, és félhomály uralkodik gyertyafény mellett.

Ilyen a hall nappal. Ráadásul még csak nem is én fotóztam.

A vacsora három fogásos volt, a borospoharakat folyton újratöltötték, és a pincér mindig az ember jobb oldaláról szolgált fel (igen, az egyetlen jelentős különbség a Harry Potterhez képest az, hogy pincérek hozzák az ételt, nem pedig házimanók varázsolják fel az alagsorból). Az ültetési rend pedig azt jelentette, hogy mindenki a saját tantárgyával ült, és a tanárokat is beszórták közénk. Jelen volt az összes elsős, az összes DoS, illetve a JCR tagjai, meg a scholarök (akik tavaly év végén firstöt kaptak). Én ennek megfelelően Meggel, a harmadéves nyelvész lánnyal és a DoSommal ültem, és nagyon-nagyon szürreális volt velük csevegni egész este. Mármint nyilván a DoSszal. Nagyon kedves nő, meg remekül elbeszélgettünk, csak valahogy magyar fejjel felfoghatatlan, hogy a professzor nem csak, hogy részletesen kikérdez az iskolámról, de megosztja, hogy milyen ajándékot vesz a lányának, mikor konferenciákról megy haza, illetve megvitatjuk, hogy az "angol", vagy az "európai" csoki-e a jobb. (Kettő-kettő volt a szavazatok aránya, lévén Meg és Katie angolok, mi meg a DoSszal büszkén képviseltük a kontinenst. Izé, Kelet-Európát.) Tényleg fantasztikus volt egyébként, meg lenyűgöző, hogy milyen közvetlenek tudnak lenni, meg mennyire partnerként kezelnek. College ügyektől kezdve a nyári Haribo gyárban tett látogatásáig elég sok változatos téma volt. Emlegetett magyar nyelvészeket, és nem mellesleg azt is, hogy tud magyar gulyást főzni (!!444!!!). Persze előkerült az is, hogy a tavalyi évben végzett két nyelvész lány közül mindkettő firstöt kapott, az egyik ráadásul starred firstöt (az már tényleg az ilyen évfolyamelső vagy, tíz éve nem láttunk ilyen jó diákot szintű jegy), és most teljes anyagi támogatással csinálja a phd-jét a Harvardon. Amúgy ne érezzük ám a nyomást, vagy bármi ilyesmi. (Nem, egyébként nincs nyomás, meg még azt is mondta, hogy ha érdekel engem a pszichológia, akkor nyugodtan járjak be azokra az órákra is, és használjam ki a sok remek lehetőséget.)

A vacsora végén voltak beszédek, és az igazgatónőt hallgatva szerintem gyakorlatilag mindenkinek Dumbledore jutott eszébe. Inspiráló volt, na. Megtudtuk például, hogy egészen konkrétan ebben a hallban mondta el Virginia Woolf azt a híres beszédét, ami később a Saját szoba (A Room of One's Own) alapja lett. Szóval van itt kérem történelem, meg nagy emberek, meg belénk fektetett bizalom, már csak tanulni kéne elkezdeni. Ittak az első évesekre a nem első évesek, ittunk mindannyian a Newnhamre, szép volt, jó volt, készültek a változatosság kedvéért borzalmas minőségű képek. Zárásképp megosztom őket, mentségemre szóljon, hogy ezeket nem is az én telefonom követte el.

A szingapúri orvos, a magyar nyelvész, az amerikai fizikus és a román... fizikus

Amúgy a könyvzár bejárata előtt állunk