"Hogy látod most, hetente fogsz blogolni?"

És még csak azt sem. Igazán sajnálom, közbejött a... tanulás? Ráadásul valaki utalást is tett arra, hogy úgyis csak anyukám olvassa a blogomat, és ez elkedvetlenített, hiszen anyukám egyébként a nap 24 órájában szkájpolni akar, és nyilván mindenről azonnal értesül (kivéve amiről nem, haha).
Szóval ha valaki nem ért egyet a fentebbivel (mármint hogy csak anyukámat érdeklem), az legyen olyan kedves jelezze mondjuk azzal, hogy küld egy kiló Túró Rudit a címemre (Newnham College, CB3 9DF).

Tehát eltelt egy hét, történt egy csomó minden. Nevezetesen tovább frusztrálódtunk azon, hogy szervezetlen az oktatásunk. Az egyik tantárgyból ugyanis el van csúszva a szupervízió és az előadás egymáshoz képest, vagyis folyamatosan olyan esszéket adunk le, amiknél fogalmunk nem volt a témáról, elolvastunk egy kupac könyvet, lett valami fogalmunk a témáról, megírtuk... majd azon az előadáson, amin le kell adnunk véletlenül pont a kérdéses téma jön szóba. Tehát: 1) sokat szenvedtünk egyedül, míg rájöttünk valamire 2) unalmas az előadás, mert már mindent kiszenvedtünk addigra. De ez egyrészt (főleg) csak egy tantárgy, másrészt pedig a múlt hét elején volt intenzív a bosszankodás, azóta valahogy minden leadandó jó volt (aránylag). Meg izgalmas. Ezt szerintem így konkrétan eddig még nem mondtam, de alapvetően nagyon izgalmas, amit tanulok. (Szabad ideképzelni sok megható mondatot.) Arról még tudnék panaszkodni, hogy egyáltalán nem kielégítő a feedback, amit pár tantárgyból kapunk, és fogalmam sincs, hogy a "very good attempt on a most difficult topic" az most tényleg nagyon jó, vagy tényleg próbálkozás. Viszont hagyni kell valami panaszkodnivalót a későbbi bejegyzésekre is.

Ilyet csinálok, mikor nem esszét. Nagyon tudományos. Viszont múlt heti, szóval még nem X'-bar theory fák, jaj a Chomsky meg ne lássa, hogy ezt töltöm fel a blogomra.

A múltkori bejegyzésben a Fazekashoz hasonlítottam Cambridge-et annyiban, hogy vannak a nagyon-nagyon jó oktatók, meg a nem jók, és értetlenkedik az ember, hogy az utóbbiak mit keresnek itt. Viszont amiben más (jobb!) a légkör itt az az, hogy a diákok viszont mint okosak, érdeklődőek és motiváltak. Jó, ez egyrészt nagyképű, másrészt nyálas, harmadrészt meg a szaktársaimon kívül mindenkivel aránylag keveset beszélgetek a tanulásról, szóval fogalmam sincs ki mennyit tanul és hogyan. Viszont: a Fazekasban sem azzal volt a gond azok lógtak ki azok nem lettek a legjobb barátaim izé, ezt nem tudom polkorrekt módon megfogalmazni, de a lényeg, hogy nem arról beszélek, aki nem volt csillogó értelmiség. Hanem azok lógtak ki etc, akik úgy érezték, hogy ők nem csillogó értelmiségek, nem fognak diákolimpiát nyerni, és ezt időnként mérhetetlen kreténséggel kívánták kompenzálni. Több ember elérte azt a pontot, hogy már csak azért mondott tájékozatlan, szándékoltan buta, vagy jó esetben ráadásul beszűkült dolgokat órán, mert szerinte az volt az ő menő imidzsének a része, hogy ha már okos nem lehet, akkor majd látványosan és aktívan buta. Persze ez most túlzó, mert azért alapjában véve a Fazekasban is mindenki helyes, kedves, rendes és okos volt (ennél a tagmondatnál látom a fél baráti körömet visítva nevetni), de tény, hogy Cambridge-ben eddig egyetlen egy darab emberrel nem találkoztam, aki bármilyen mértékben kilógott volna. Ami furcsa megállapítás, mert amúgy nem érezzük magunkat olyan extrának, vagy kiemelkedően okosnak, vagy elitnek, vagy nem tudom. (Pont tegnap beszéltem Meggel, hogy itt elvileg most minden ismerősünk nagyon szpesöl, meg mi is nagyon szpesölök vagyunk, aztán közben meg egyáltalán nem.) Bonyolult, na. Az egészen egyébként el sem gondolkodtam volna, csak az én legkedvesebb druszám megkérdezte, mikor az oktatás színvonaláról panaszkodtam, hogy és a diákanyag színvonala is kifogásolható-e, és igazából az nem. (Leszámítva persze azt, hogy mindjárt még egy ember itt hagyja a nyelvészetet, de szerintem már így is legalább öt önellentmondásba kevertem bele magam egy bekezdésen belül, szóval hagyom a témát.)

Egyébként most van a week 5, ami arról híres a Cambridge-Oxford tengelyen, hogy olyankor van a week 5 blues. Ami az ötödik heti depressziót jelenti, ugyanis már több, mint egy hónapja megy a tanulás, de még nincs vége, és sokaknak szokott ez a mélypont lenni, amikor kilátástalannak tűnik az élet, és értelmetlennek az, hogy nem a Manchester Metropolitanre járunk (vegyük észre, hogy már brit példákat használok a Kecskeméti Főiskola és a NYME helyett). Ezt én örömmel jelentem, megúsztam. És nem csak azért, mert kedves böltschész szaktárschamtól pont a week 5 első napján (csütörtök, ne feledjük) kaptam egy Budapestes képeslapot, ami egyrészt mókás volt, másrészt szerepelt rajta, hogy reméli nem ért még el "az ötödik heti kékség" (vagy valami hasonló). Hanem azért az is hozzájárult a depressziómentességemhez, hogy valóban az a két hét volt a legrosszabb, mikor négy-négy szupervízióm volt. Szóval csak attól, hogy jaj, már ötödik hete tanulunk nem estem kétségbe, mert a munka maga teljesíthető volt. Asszem.

A szociális életem köszöni, virágzik. Voltam kávézni egy kedves volt évfolyamtársammal (kezdi értelmét veszteni a kedves szó, ha mindenkit azzal jellemzek...), mely találkozó hozadéka többek között, hogy már tudok egy remek kávézót a közelben. Néztünk továbbá Meggel University Challenge-öt a college egyik JCR-jában (plazmatévén, mert nyilván pénz az továbbra is van). A University Challenege egy angol kvízműsor, nagyon jó, már régóta követem... YouTube-on. Úgyhogy végre megvolt az első "élőben nézem az angol tévét, te jó ég, nekik tényleg lemegy adásban az, amit mi éjjelenként torrentezünk" élményem. Mindenkinek ajánlom a műsort egyébként, aki szeret műveltségi vetélkedőket nézni, vagy egyetemistákat nézni, vagy szép brit akcentusokat hallgatni, vagy esetleg csak nagyon tájékozatlannak érezni magát fél óráig. (Az átlag halandó epizódonként olyan 1-2 kérdést tud megfejteni a nagyon-nagyon sokból.)

Kedden bonfire night volt, ami tűzijátékot és egyéb örömöket jelent Guy Fawkes emlékére. Nem mesélem el, hogy ki az a Guy Fawkes, mert fájdalmasan hosszan tanultunk róla anno angol órákon, de az egész móka nagyjából olyan, mint az augusztus 20-i tűzijáték, csak novemberben. Egyébként igen integrált része a kultúrának itt, nagyon sokan ütköztek meg jelentősen azon, hogy Magyarországon nekünk nincs november 5-én bonfire night. Aztán olyan fél perccel később rájöttek, hogy mégis minek örülnének bármilyen más országban évente egy angol embernek. Valakivel azt is megbeszéltem, hogy szerintem jobb augusztusban tartani az országos banzájt, mert akkor mondjuk nincs hideg. Mire az illető azt válaszolta, hogy de novemberben korán sötétedik, és hát a sötét az szükséges a tűzijátékhoz. Erre sajnos felvetettem, hogy jó, de augusztusban meg kilenckor van sötét, ellenben nem kell télikabátban ugrálnom pocsolyából pocsolyába. Éééés... ezt követően nem oldottuk meg az összes nemzetközi konfliktust, pedig biztos vagyok benne, hogy a tűzijáték optimális időpontja mindegyiknek az alapja. (Ebben a bekezdésben trükkösen elrejtettem azt az információt is egyébként, hogy most már néha tényleg esik az eső.)

Nagyon egyedi. Nagyon angol. Pont olyan a tűzijáték, mint mindenhol máshol.

Ez volt a bonfire, meg az emberek, akik belesétáltak az amúgy nyilván tökéletes fotóba.

Ez nem feltétlenül a legőszintébb mosolyom, de a többi kép életlen volt. Alul látható egyébként a toffee apple, vagyis a cukormázas alma, aminek fogalmam sincs mi a magyar neve (aki tudja, írja meg!).

Szerdán voltam debate-elni (igen, kezdek átváltani kronologikus mesélésre, de az egyetlen ember, aki ezt kifogásolta szerintem már úgysem olvas rendszeresen, haha), vagyis egészen konkrétan megtanulni bírózni (tudom, tudom...) a jelenlegi Európa-bajnoktól. A workshop része volt, hogy a legprofibbak előadtak egy mintavitát, amiben (mint utóbb kiderült, meg egyébként nagyon nyilvánvaló volt) minden csapatnak volt valami debate bűn feladatul adva, hogy aztán a kis képződő bírók hosszan küzdhessenek azzal, hogy milyen döntés hozható mégis egy olyan vitában, amiben mindenkinek világszínvonalúan lehengerlő a stílusa, és még a szemetet is el tudja adni tökéletes érvként, de közben meg valójában iszonyatos stratégiai hibákat vét, meg nem is nagyon mond semmi tartalmasat. Különösen szórakoztató volt a másik jelenlegi Európa-bajnokot látni, amint gyakorlatilag vigyorogva ugrált örömében, hogy hátba szúrhatja a nyitó csapatot, és központi érveként sütheti el azt, hogy "mindenkit megfenyegetünk a halállal, és ettől jó lesz" (sajnos meggyőző és logikus volt az ő előadásában, pedig tényleg ez volt az alapgondolat). Ó, volt itt minden, kérem, a miniszterelnök nem definiált semmit, a záróbeszélők egyrészt ejtették a partnerük teljes ügyét, másrészt vagy egy új érvrendszert prezentáltak, vagy az ellenfél szar embernek nevezésére építettek öt percet... és gyakorlatilag ugyanez a társaság a hétvégén hihetetlenül alázott az Oxford IV-n, és az elmúlt évek legsikeresebb cambridge-i vitateljesítményét hozta. Én meg azon szomorkodtam, hogy nem voltam Bécsben a sok (!) magyar vitázóval. Mit nekem Oxford IV, ha lehetett volna Bécsbe menni.

Csütörtökön (jó, ez már hivatalosan is így lesz strukturálva) voltunk formal hallon a Newnhamben. Az étel remek volt, a felszolgálás remek volt, talárban és csipke koktélruhában parádézni a saját lakhelyemen egy átlagos hétköznap estén szintén remek volt. De? - kérdezheti a szkepticizmusomat oly jól ismerő olvasó (mint azt megállapítottuk ez ugye az anyukám). Szóval az egyik lány meghívta három kedves úriember ismerősét. Ezzel önmagában még nincs gond, a zárdába is kellenek néha látogatók. Viszont én igen nehezen viseltem az úriembereket, főleg mert nem voltak sem kedvesek, sem úriemberek. Szóval az angol magániskolába járt ficsúr, mint azt most megtudhattam remekül foglalja magába az éretlen tinédzserfiú és a "jaj, véletlenül franciára váltottam beszélgetés közben" imázst. Ráadásul ugye itt egy ilyen ünnepélyes rendezvény, mindannyian hülyét csinálunk magunkból a kiöltözéssel, a pincérrel meg az asztali áldással, mikor pizzát is ehetnénk pizsamában - gondolná az ember, hogy ha már ez a játék, akkor tarthatnánk is magunkat hozzá, elvégre nem azért mentem formal hallra, mert igénytelen szeretnék lenni csütörtök este. Ennek ellenére van egy olyan oxbridge-i tradíció, hogy pennying, vagyis ha beledobsz formal hallon valakinek a poharába egy pennyt, akkor le kell húznia az egész italt. Vannak mindenféle bonyolult szabályok is e mellé, a lényeg, hogy tudtommal minden college-ban be van tiltva - na vajon miért. Én konzervatív vagyok, meg öreg, meg soha egy pillanatra sem laza (:D), úgyhogy sajnos annyira nem érzem felhőtlen szórakozásnak, mikor kényszerítjük egymást az ivásra. Én szerencsére egy pennyt sem kaptam (nyilván nem is húztam volna le az italomat, amilyen ünneprontó vagyok), de már az elég lehangoló volt, ahogy az urak a vacsora első tíz percében mérhetetlenül nagyon csúnyán berúgtak, azzal a lánnyal együtt, aki hívta őket. Jó, ezzel önmagában még mindig nincs bajom, nem ítélem el az ilyesfajta szórakozást, csak légyszi, légyszi, azt a másfél órát bírjátok ki viszonylag kulturáltan, amíg megesszük a vacsoránkat. Ha buli van, legyen buli, a vacsora után is lehet buli, de ha a vacsorából is bulit csinálunk, és nem mellesleg megalázzuk magunkat az egy asztallal arrébb ülők előtt, akkor nem lehetett volna mondjuk... kihagyni a vacsorát? Belátom, hogy csak a leírás alapján nem érzékelhető, hogy mégis mi bajom volt, úgyhogy jobb híján mindenki próbálja meg elhinni, hogy a magániskolás úri fiú imázs az tényleg nem nyújtott feledhetetlen szórakozást. Persze kifejezetten rossz sem volt. Csak szívesen ittam volna meg a kávémat mondjuk békében ahelyett, hogy rohanni kelljen a bárba még többet inni.
Az egyik kedvenc momentumom amúgy az volt, mikor az egyik fiúcska büszkén elkezdett a román lányra meg rám mutogatni, hogy izé, Magyarország-Románia az olyan, izé, na, van. Mondom igen, közel vannak. Lelkes bólogatás. Ezen a ponton jóindulatom csúcsán megkérdeztem tőle, hogy igen ám, de azt tudja-e, hogy melyik ország van közöttük. Némi homlokráncolással (és gondolkodásserkentő ivással) később megjött a válasz: Bulgária. Szóval nagyon ügyesen teszek fel trükkös kérdéseket részeg embereknek, morális győzelem, etc. (Janem.) Szóval most, hogy már egy igen hosszú bekezdés óta tűnök rosszindulatúnak, antialkoholistának és az életet élvezni nem tudónak, azt hiszem ugorhatunk a csütörtök estéről. (Morális győzelem 2: az este hányással és bokakificamítással, majd a másnapi előadás ellógásával zárult. A román lánnyal 11-kor mosolyogva megegyeztünk abban, hogy "öregek vagyunk mi már ehhez", és visszamentünk a szobánkba tanulni.)

A hét egyik fénypontja egyébként most már biztosan az academic tea, már másodszorra beszélgettem nagyon jót egy csomó emberrel tanulás címén. Az igazgatónő pedig megint elsétált, és megcsodálta, hogy milyen szorgosak vagyunk így péntek este. Az érdekes az, hogy szerintem valamit sikerül is mindig tanulnunk, csak nagyjából fele akkora hatékonysággal, mint azt egyedül tennénk a könyvtárban - de hát nem is erről szól. Szombaton megünnepeltük Alexa születésnapját (amit már megünnepeltünk hétfő éjjel is, meg a formal hallon is), ami azt jelentette, hogy este nyolctól hajnali kettőig folyt a pizzaevés, a beszélgetés és a játék. A pizzafutár egyébként magyar volt, és enyhén felzaklató módon három percben megosztotta velem az életét és azt, hogy sem ő, sem a barátnője nem tudnak jó munkát találni, és angolul se nagyon beszélnek, és vajon van-e állás a Newnhamben... De ettől eltekintve remek este volt. Megtudtam például, hogy mi az a DMC. Deep meaningful conversation. Érdekes kérdés, hogy valami mennyire veszti el a mély és jelentőségteljes mivoltát, ha egy rövidítéssé redukáljuk, de nagyon büszke vagyok az új tudásomra. Vasárnap Reginald D Hunter, egy amerikai komikus (komolyan így mondjuk a comediant?) beszélt a Unionben, és ugyan nekem fogalmam sem volt ki ő, meg mekkora celebritás Angliában, azért szórakoztató volt, amit mondott. Sőt, igazából nem is szórakoztató, hanem elgondolkodtató. Ha valaki véletlenül tudja ki ez az ember, annak szívesen mesélek az egészről, csak gondolom úgy általánosságban nincs sok értelme.

Mondanám, hogy lánybuli!!44, de a Newnhamben minden buli lánybuli.

Zárom soraimat, nem tudom, hogy a nagy kihagyások teszik összeszedetlenné a blogomat, vagy egyszerűen csak annyi az esszé, hogy sehol máshol nem vagyok hajlandó strukturáltan megnyilatkozni, ha nem nagyon muszáj. Márpedig sok az esszé, mert péntekig minden jövő hétre leadandó dologgal el kell készülnöm, mert jönnek a kis barátaim!!444!!!

Ui.: Egyre sűrűbben gondolkodom el azon, hogy amerikai akcentusra kéne váltanom egyik napról a másikra. A britek számára ugyanis egyértelműen nem brit az amúgy a világ egy részét megtévesztő akcentusom. A hétvégén valaki büszkén állapította meg, hogy szerinte nekem van egy enyhe magyar akcentusom. Mivel én vagyok az egyetlen magyar, akivel életében beszélt ezt kissé megalapozatlannak tartottam, és mikor megmutattam neki, hogy milyen lenne, ha magyar akcentusom lenne, akkor visszavonta a dolgot (nem fenyegettem meg, esküszöm!) Ellenben a nemzetközi iskolába jártak akcentusát minden brit lelkesen le "anyanyelvi amerikai"zza, holott nyilvánvalóan és tisztán hallhatóan nem anyanyelvi amerikai. Mindenkinek csak a saját akcentusára érzékeny a füle, úgy tűnik *sóhaj*.

Uui.: [][(((((((())))()()()()())))( - ennyire volt zavaróan sok ebben a bekezdésben a zárójel...